20151214

Nyűglődés, cím nélkül


Template nevek és a hozzájuk kapcsolódó template emberek. Rémisztően sokan vannak. Mint valami szar színdarab karton díszletei. Úgy érzem, egy nagy lélegzet után a víz alá dugtam a fejem, és még nem jöhetek fel. Az az érzésem, ezzel sokan vannak így. Halogatják-halogatják a felemelkedést, közben pedig, szinte észrevétlenül megfulladnak.

Igazából abban bízom, hogy attól, hogy mindennek tudatában vagyok, megvéd a megfulladástól. Meg abban is, hogy a rajzolás, mint valami oxigéncső, vigyáz rám, amíg lent vagyok. Csak nem szabad elfeledkeznem lélegezni a rajzon keresztül.

Nem szeretnék a létezésem margójára kerülni.

Ma azt kérdezte tőlem valaki, hogy a fenébe öntöm magamból ilyen mennyiségben, ekkora sebességgel a rajzokat, fotókat, információkat, meg egyáltalán, honnan ez a rengeteg kifejezni való? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Ha tudnám, valószínűleg sokkal nyugodtabb lennék.

Mert tudjátok időnkén úgy érzem, hogy nem férek el a fejemben. Mintha apránként felszívódnék önmagamban. Eggyé válok valami más, a személyiségemnél, érzéseimnél és tudásomnál nagyobb entitással, ami szintén én vagyok.

Lépésről lépésre önmagammal olvadok össze, a rajzaimon keresztül pedig ez a még nagyobb „én“ kommunikál. Igyekszem értelmezni, de sokszor csak saját magam után futok. Próbálom kitalálni, hogy mit, miért mondok, és értelmet adni annak zavarosságnak, ami keresztülfolyik rajtam a tudatnak ebből az érthetetlen mélységéből.

Valahogy kifejezni, megosztani mindent…olyan érzés, mintha valami sokkal de sokkal nagyobb lenne a koponyámban: egy hatalmas, de szorosra összehajtogatott molinó, a felületén rengeteg rajzzal és felirattal, amiket csak úgy tudok elolvasni, ha fokozatosan kihajtogatom az egyes részeket, másokat pedig ezzel párhuzamosan összehajtok, hogy legyen elég mozgásterem.

Persze minden útközben talált érdekesek igyekeznék megosztani mindenkivel. Mert egyébként ha valahogy ki tudnám szedni a fejemből az egészet, be tudnám vele teríteni a fél világot. Közben pedig ez a hatalmas felület határtalan sebességgel nő a végtelenségig.

Értitek? Nagyon nyakatekert hasonlat, de hirtelen nem tudok jobbat kitalálni. Egyik nap egyébként rájöttem, hogy tudnám értelmesen elmagyarázni az univerzum végtelenségét. Jó mi?



Utálom, hogy van egy démonom, amit kordában kell tartanom. Utálom, mert minden nap, minden reggel elkezdődik ez a végtelennek tetsző gyötrődés, ami ébren tart, még az után is, hogy lecsukom a szemem éjszaka. Elég erős vagyok, szerencsére. Már évek óta nem okoztam magamnak komolyabb galibát: mindig én kerekedek felül.

Emlékeztek, régen, hogy volt? Dehogy emlékeztek. Csak a kicsapodó pára került fel a blogra. A titkok és a szégyenfoltok rejtve maradtak, sokszor még saját magam elől is. Valami ideológiába, önáltatásba csomagolva építettem a pokolba vezető lépcsőfokokat magam előtt.

Egyszer talán, mikor nagyon elegem lesz magamból, és igazán ki akarok cseszni a Krizboval, írok egy bejegyzést, amiben elmesélek mindent, amire nem vagyok büszke, és ami feloldatlanul maradt bennem. Részben szeretném, ha megutálnának miatta, de az a benyomásom, inkább cinkosom, mint bírám a világ. Ez a démonaimon persze nem változtat.

Mardos a bűntudat, belülről feszít egy erő, és úgy érzem hibát követek el, miközben tudom, hogy nem. Hiába na, állatok vagyunk, rabláncra vert eszelős szörnyek. Talán a korral jár: azzal, hogy idősebb vagyok, közelebb kerültem a harminchoz, ettől pedig az ördögöm is komiszabb és erősebb lett velem együtt.

Sokat gondolkodom azon, hogy végleg le kéne valahogy számolni ezzel, vagy épp hagyni a fenébe az ésszerűséget, és a magasabb rendű belátásokat, és hagyni, hogy az egész szétrobbanjon és felfalja a világot. Persze úgy se fogja. Nem hagyom neki. Félős vagyok. Felelős vagyok. Félek magamtól. Tele vagyok szörnyekkel.

Nincsenek megjegyzések :