20151128

D50


Szerintem aránylag kevesen tudják, hogy a grafika később jött. Hamarabb kezdtem el fotózni, mint
a "rajzikálásomat" tervezőgrafikába transzformáljam. Az első önálló kiállításaim is inkább a fotóról szóltak, és érzésem szerint Szentendrén most is inkább fotósként gondol rám egy csomó ember. Talán a logópályázatos dolog - amiről írni fogok hamarosan - változtatott ezen valamicskét, nem tudom. 
Sőt, olyannyira inkább a fotózás volt az első lépés, hogy ezt a blogot, 2007-ben éppen a fényképező- gépem – egy most is működő Nikon D50 – megszerzése okán kezdtem. Eredetileg nem is Krizbo.com volt a neve, hanem csak simán "Photoblog", és egy Eszpee nevű photoblogger nyomán indítottam. Más idők jártak akkor: a telefonok még nem csináltak olyan szép képeket mint most. 

A fotózás Sopronba is magammal hoztam, de ahogy egyre többet tanultam a grafikáról, és egyre jobban beleástam magam a rajzba, úgy szorult egyre inkább háttérbe a fényképezés. Na nem mintha nem szeretnék fényképezni, vagy megutáltam volna. Egyszerűen csak inkább rajzoltam. No meg öregedni kezdett a felszerelésem is. Egyre többször akadt be a rekesz, egyre romosabbak lettek az objektívek, egyre jobban éreztem a CCD szenzor korlátait stb. Sajnos olyan vagyok, hogy lassanként elmegy a kedvem a munkától, ha az eszközeim nem az általam elvárt szinten működnek, új cuccokra pedig nem volt pénzem. 

Mostanában kezdek visszatalálni a fényképzéshez, éppen a telefonom segítségével. Az, hogy
a zsebemben lapuló telefon közel olyan képet csinál – Optimális Körülmények Között – mint a Nikon D50-em, az óriási fegyvertény. No azért még mindig nem olyat, mint azt a mellékelt ábra is mutatja. 

Leporoltam kicsit a fényképezőm és kattintottam párat. Egészen nosztalgikus volt, ahogy a fény átsütött a keresőn, szinte elvakítva, majd kattanás, 1/160-ad másodpercnyi sötétség, majd egy meglepően apró LCD kijelzőn egy meglepően szép kép. Teljesen elérzékenyültem tőle. Furcsán nosztalgikus lettem mostanság.

Megpróbálok rendszeresebben blogot vezetni. Szükségem lenne rá, azt hiszem. Az utóbbi, Kriszti nélkül töltött hónap megmutatta, hogy nem, egyáltalán nem szedtem össze magam és még mindig romokban van bennem egy csomó mindent. Olyasmik is, amikre nem is gondoltam. Kriszti közelsége, a szeretet jelenléte az életemben teljesen letompítja ezt a furcsa, belső fájdalmat, ami így csak valami ki nem mondott szorongásként tör néha a felszínre.
Aztán mikor ez a szeretet szakmai gyakorlaton van egy hónapig, előbugyog ez a furcsa massza és azon veszem észre magam, hogy szétfolyok, lehűlök, felforrok megint, hogy újra lehűljek, mint a vízalatti vulkánkitörések lávája. Nem gyógyultam meg teljesen, csak helyén tartom a szemetet. Ha még egy mókás hasonlatot akarnék keresni: olyan ez mint a fúziós erőművek belsejében a plazma, amit egy csavart – vagy nem csavart, ez típusfüggő – fánkban, elektromágnesek segítségével tartanak a helyén. 

Na, hát nagyjából ez van. Eredetileg a fotózásról akartam írni, aztán nem úgy lett.
Na de ez a blog már csak ilyen. Tudjátok: Firka-Fotó-Fröcsögés. :) 

Nincsenek megjegyzések :