20150817

El Mariachi

Volt egyszer egy görbe estém Szentendrén pár éve. A pontos dátumra már sajnos nem emlékszem, de valamikor 2005 és 2008 között történhetett. A HÉV állomás környékén belebotlottam három lányba. Talán az italboltban találkoztam velük, talán az egyikük – aki miatt ezt írom – a járdaszélen ülve igyekezett talajt találni, nem tudom, mindenesetre elindultam velük egy irányba.

Azt mondták, a szentendrei barátnőjükhöz jöttek, itt fognak aludni. Ketten közülük teljesen józannak tűntek, de a harmadik, aki a járdaszélen ült, elég rendesen el volt ázva. Azt mondták, akkor ivott először, de legalábbis az első alkalmai között volt ez a berúgás. Egy törékeny, kedves arcú, jobb kimenetelű estékre érdemes lány volt. Azt mondtam, segítek nekik eltalálni, ahova csak akarják.

Röviden beszélgettem a két józan lánnyal: nagyképűen képzőművészként mutatkoztam be, amiről aztán hosszasan beszélgettünk. Nagyon rövid úton a tudtomra adták, hogy nem kifejezetten bíznak bennem. Talán akkor még a fekete bőrkabátos hosszú hajú korszakom volt, szóval nem is csoda. Én se bíztam volna magamban.


Egy ponton a vállamra vettem a harmadik, részeg lányt – aki korábban a járdaszélen ücsörgött – és a Duna-korzóra bandukoltam vele. A többiek mögöttünk jöttek. Egy darabig együtt sétáltunk. Halk szavú, de különleges egyéniség volt. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami miatt pillanatok alatt felkeltette az érdeklődésem. Marcsiként mutatkozott be, elmondta, hogy zenél, talán furulyázik, és hogy forog vele a világ. Mindenképpen segíteni akartam nekik. Sőt, mindenképpen én szerettem volna segíteni nekik.

Felajánlottam a két lánynak, hogy az egész csapat aludhat nálunk, de persze ez így vissza gondolva csak rontott a helyzeten. Természetesen mint minden, a világból és az emberekből kiábrándult, tapasztalt lány, úgy ők is féltek az ismeretlenektől, akik mások mint ők. Én tudtam, hogy egy jóravaló, békés szándékú fiú vagyok, de ebben ők nem lehettek biztosak.

Egy ponton lefordultunk a belváros felé. A Dumtsa utca felé vettük az irányt, mikor megláttam egy rendőrautót. És ekkor, magam se tudom miért, befordultam az első vendéglőbe, amit megláttam, az „El Mariachi”-ba, a vállamon Marcsival. A rendőrök kint megálltak, és pillanatokon belül kivezettek minket. Épp csak a küszöbig jutottunk.

A Marcsit betették a kocsiba, addigra a barátnői már bent ültek. „Biztonságban hazaviszik ugye?” kérdeztem a rendőröket, akik egy kurta „Igen”-el válaszoltak. Még utoljára megkérdeztem a lányokat, mi Marcsi vezetékneve, akik ha jól emlékszem Lendvai-t mondtak. Lendvai Máriát egész pontosan. Az ajtó becsapódott, az autó eltűnt, egyedül maradtam az éjszakában.

Egy darabig, magamat szidva kajtattam a városban, amiért annyira hülye voltam, hogy nem kérdeztem meg ennek a kissé részeg, törékeny lánytól a teljes nevét, és kértem el a telefonszámát. A barátnői nem biztos, hogy az igazat mondták. Ilyen helyzetben én se mondanám meg a másik rendes nevét.

Persze amint hazaértem, keresni kezdtem. IwIw-en. Facebook talán még nem is volt. Nem jártam sikerrel: Marcsi felszívódott, elvitte a rendőrautó, esélyt se hagyva, hogy valaha is megtaláljam.

Na persze elég felületesen keresgéltem. Barátnőm volt, még ha 350 Km-re is. Vagy értelme nem lett volna a keresésnek, vagy tisztességtelen lett volna. Egyik se jó. Így aztán a történet apránként része lett a mese-halmaznak, ami kamaszkoromat alkotja. A mesék közül is az idegesítőbb fajta: a fel nem göngyölített, nyitott mese.

Időközönként még ma is eszembe jut: beírom a nevet Facebookra, de sose találok semmit. Próbálom elképzelni, hogy vajon mi lett vele utána. Emlékszik-e rám, tudja-e, mi történt aznap este? Mit szólna ha tudná, mennyire fontos volt Ő valakinek abban a legfeljebb egy órában, amiben Szentendrén igyekezett elesni részegen? Találkoztuk-e utána később? Máshogy alakult volna az életem, ha végül, valahogy, mégis találkoztam volna vele? Nem valószínű, hogy kiderül valaha is.

Ma arra ébredtem, hogy az álmom végén, a szökésben lévő főszereplőt az El Mariachi nevű helyen kapják el. Ugyan azon a helyen, ahol a fenti történet is befejeződik. Szóval megírtam ezt a mesét, és emlékeztem. Ennyiben maradtunk a sorossal ezügyben.

Nincsenek megjegyzések :