20150829

Aznap

Jólesik a hideg és a rohadó fügelevelek szaga a kávé mellé. Még kicsit aznapos vagyok, nem tagadom. Remegnek a tagjaim. Tegnap kicsit berúgtunk, ez az igazság. Én biztosan. Most épp parasztra ittam magam, de szerencsére volt egy takaros kis kifutóm, egy nem egészségtelenül nagy karámom, ahol kiprosztóskodhattam magamat. Ebbe a karámba eleve nem sokan jöhetnek be, tegnap este pedig egészen kevesen voltak ott, még a szokotthoz képes is. Páran egyébként felismertek. „Az a Krizbo?!” meg „Irigykedve nézem a szörnyeket!” meg „Ez már nem a szomszéd srác ügyesen rajzol kategória”. Muszáj leírnom ezeket, hogy ha legközelebb fulladozva zokognék a padlón, legyen mit elolvasnom, hogy jobb legyen. Vagy épp rosszabb. Egyébként vettek nekem egy unikumot tegnap este. Egész pontosan Charlie fia vett nekem egyet és máris bűntudatom van, hogy így írtam le a történetet. A „Charlie fia”. Apáink árnyékában kullogunk, mondtam neki akkor. Biztos ezért kaptam az unikumot. Beadta a karámom szabálytalan korlátján: tessék, igyad, rohanjál szépen a kis karámodban. Érzésre, kifutottam volna a világból. Sőt, lehánytam volna a világot, és csak aztán futottam volna ki belőle.


Kezd elmúlni a remegésen. Minden korty kávé után jobban vagyok egy kicsit. Az orrom hozzászokott a szaghoz, most már nem zavar. Lassan visszaszáll belém, ami kirepült tegnap éjjel. A karosszék, amiben ülök, új. Mármint használt, de nálunk új. Apám szerezte valahonnan. Nem tudom eldönteni, kerti szék-e, vagy csak kint maradt. A pirosra festett, rácsos kapunk mögé lóg a fügefa. A nap átsütni igyekszik rajta, olyan nyugalommal, mintha az égvilágon semmit se számítana neki, mennyi zaccot igyekszem szemenként helyretenni a zavarosban. Mintha a bolygó, az évszakok változása, a négyeshatoson lüktető tömeg pulzálása vagy a szentendrei szemétkezelő társaság számára nem is lenne fontos, mivel kínlódik Krizbai Gergely „Krizbo” ezen a szombat hajnalon. Gyűlölöm, hogy nem vagyok olyan jó ember, mint ahogy viselkedem. Illetve olyan jó ember, amilyen szeretnék lenni. Vagy amilyennek lenni érdemes. A legnagyobb igazságtalanságok egyike, hogy nem azok vagyunk, amiknek érezni szeretnénk magunkat. Ha a szörnyeimre nézek, magamat látom a szemükben: azt mondják „Nézd a szörnyet!”. De legalább szépen süt át a fény a fügefán. Ez is valami.

Miért kell mindennek létkérdésnek lennie? Miért ennyire bonyolult és nehéz az összes döntés? De tényleg, miért nyugszik minden halálosan bonyolult egzisztenciális alapokon? Annyira klassz lenne végre kiengedni, leereszteni, elfolyni, de még akkor se megy ha iszom. Valószínűleg absztinenciát fogadok. Nincs értelme inni. Nem leszek jobban tőle, nem pihentet, csak dühösebb és feszültebb leszek, másnap pedig bűntudatom van, még a gondolataim miatt is. Úgy emlékszem, boldogabb voltam, mikor nem ihattam alkoholt. Tetszett a tisztaság, és az egyetlen valódi bajom az volt, hogy körülöttem mindenki más részeg volt. Na. Mindegy. Nem iszom. Mármint, tényleg. Nem vagyok másnapos vagy ilyesmi: ezt szerencsésen meg szoktam úszni amikor az itthoni bortartalékból csapolok magamnak. Egyszerűen unom, hogy az agyamra megyek. Nagyon kedves fények csúsznak a kezemre, mikor összekulcsolom az ujjaimat az bekezdések közötti szünetben.

Szabó Benedeket hallgatok, mert pár éve nagyon jól esett erre sírni, de azzal kezdi az albumot, hogy „Aki most huszonöt” de én már kurvára nem huszonöt vagyok, és nem, hogy nehezen, de egyáltalán nem tudom magam beleképzelni a tinifilmekbe. Arról nem beszélve, hogy lekéstük a koncertjét a katlanban. Fel kellett ismernem, hogy ez fájt. Ezt egyébként sokkal később láttam be. Jó lett volna ott lenni és kicsit kiábrándulni. Meg kell, hogy mondjam, át kell értékelnem a korábban írottakat, arról, hogy a részegség – szerencsésen – randa fekete pontokat tesz az élettörmelékek végére, mert nem tesz. Ugyan annyi a zacc a lélekben, attól függetlenül, hogy leöntöttem e valami torokmaró szeméttel. Az emberre igazán csak önmaga veszélyes. Meg persze a rák és még néhány rohadt betegség, amivel nem lehet mit tenni, de azokat sportszerűtlen lenne belevenni ebbe a képletbe.

Behunyom a szemem és egy hipszer Krizbót látok, ami nem tetszik, szóval amikor majd hazajövök Szentendrére / Pestre élni, résen kell lennem, hogy ne baszódjak el végleg.

Mintha azt írtam volna, hogy vége a nyafogás korának… na mindegy. Bizonyos értelemben vége is van. Dolgozó ember vagyok. Az utolsó diáknyaramat szívtam el most. Ezzel a mondattal kijön a…több lett mint 666 mondat. Francba.

Nincsenek megjegyzések :