20150602

Mindig van tovább

Mivel elmúlt már éjfél, nyugodtan mondhatom: holnap védem a diplomámat. Már csak a mondat leírásától is gombóc van a torkomban, és minden pillanatot, egészen attól a ponttól, hogy kiestem a Móriczból, eddig az éjszakáig, egyetlen összeszorított fogú, zabszemes seggű folyamatnak látok.

„Szerettem volna tanítani.” mondtam akkor, talán éppen ezen a napon, majd’ tíz éve, 2007-ben, az utolsó tanítási napon, délután, a Matektanárnak. Rajtunk kívül ott volt Anya, az Igazgatónő és ott volt a Pszichológusnő.
A Matektanár egy órával azelőtt buktatott meg matekból, aminek következményeként felborítottam minden széket-padot a teremben, összetörtem a tárgyaimat és ordítani kezdtem. „Ne rombold legalább az iskolát!” mondta magából kikelve, mikor visszatért a terembe a ricsaj hallatán. „Én építem ezt az iskolát bazdmeg, Tanárúr!”
Miután elment, én meg minden felboríthatót felborítottam, letépve pólómat, kiabálva - őrjöngve szaladtam fel s alá folyosón. Pierre a sárga csempén ült, a hátát a falnak vetve: a rajzaimat lapozgatva tűnődött azon, ‘hogyakkormostmilesz’.
Egy ponton lejött a Piszchológusnő „Gergő, nyugodj meg” mondta de én tovább futottam oda-vissza. „Majd mindjárt Tanárnő. Nincs semmi gond.” mondtam, nekirohanva a falnak, felszaladva rá, majd vissza ugorva a gusztustalan, kávéfoltos csempére. Szeretek erre úgy emlékezni, hogy még szaltóztam is, de szerintem csak szerettem volna.
Aztán az Igazgatónő is megjelent. „Már jön az Éva” mondta a Pszichológusnőnek és kedvesen, együtt érzőn nézte őrületem. Később megtudtam: felhívták Anyát, azzal, hogy „A Gergő bekattant”. Mikor megérkezett, kicsit megnyugodtam. Bementünk egy terembe és felöltöztem. Szerencsémre a Pszichológusnő és az Igazgatónő is szimpatizált az ügyemmel. Nem volt szidás, csak lassú lehiggadás. Egy ponton behívták a Matektanárt, aki elmondta, hogy hiába minden, ő adott nekem lehetőséget a javításra, csak nekem nem sikerült. Nem tehet semmit. Megpróbálta, de hát…”Nem lenne fair a többi hallgatóval szemben.”
„Szerettem volna tanítani” mondtam neki akkor és úgy éreztem mindennek vége. Sose fogok se művész, se tanár, de még diplomás se lenni. Ott, akkor, úgy éreztem, hogy akár meg is halhatok, mert nincs értelme tovább folytatni. Ha nem most és nem itt, akkor majd máskor érkezik majd egy Matektanár azzal, hogy nem mehetek tovább.
Abban az évben Igazgatói Dicséretet kaptam, az „Az iskoláért végzett munkáért és a Könyvtár dekorációjáért.” A Matektanár vette fel videóra, ahogy átveszem a kitüntetést.
Következő Szeptemberben már nem Szentendrén, hanem egy másik, megértőbb helyen tanultam, ahol aztán sikerült érettségit szereznem a szerencse és a mázli olyan szintű sorozatával, ami azóta se értek igazán. Egy ponton leírom majd. Visszamenőleg csak nem veszik el érte az érettségim…
Mikor végül felvettek az Egyetemre, 2010-ben, az első félévben reszketve néztem az ajtó felé minden nap. Őszintén féltem attól, hogy egy ponton majd megjelenik egy Matektanár, azzal, hogy valami nem stimmel, az érettségim érvénytelen, tenni kellene egy vizsgát a kétismeretlenes egyenletekből. Ez aztán nem történt meg.

Idén, kicsit több mint egy héttel a Védés előtt egy tanáriba álltam, szemben egy Matektanárral. Arról győzködtem, hogy engedjen át Ábrázoló Geometriából: hiszen rengeteget dolgoztam az Egyetemért, versenyeket és pályázatokat nyertem, látszik, hogy értem az anyagot, csak figyelmetlen voltam a ZH írásakor és csak alig pár ponttal maradtam el. Nincs valami értelmesebb megoldás, mint az, hogy egy új ZH-t írjak, kevesebb mint egy héttel a Diplomavédésem előtt?
„Ha magát átengedném ennyivel, akkor mindenkit át kellene engednem. Nem lenne fair a többi hallgatóval szemben.” mondta. Egy pillanatra felszökött bennem, ami fel tud szökni „Szerettem volna ta…” és hirtelen, ott és akkor úgy éreztem, az életem semmit se változott 8 év alatt. Még mindig ugyan az a harc, ugyanazzal az időtlen entitással: a Matektanárral, aki ezúttal Ábrázoló Geometriát tanít. Csak én változtam: már képes vagyok uralkodni magamon, és nem széttörni mindent magam körül, de az univerzum törvényei, az alappillérek változatlanok.
A Matektanár, ugyanúgy mint a tehetetlen Igazgató, és az együtt érző Pszichológus, időtlen, örök entitások, akik bár máshogy testesülnek meg, mindig ugyan azt jelentik. Az élet pedig, mint valami végtelenített gimnázium, ugyan annak a harcnak az örökös hullámzása. Hol mi, hol a Matektanárok állnak nyerésre. A folyamat – a Birodalom – sose ér véget.
Ebből számomra az is következik, hogy számukra én ugyan annyira csak egy archetípus vagyok: a Hallgató, Aki Nem Érti Meg, Hogy A Szabályok Rá Is Vonatkoznak.

Egy dolog viszont változott. Idén átmentem. Idén legyőztem a Matektanárt és átmentem a Vizsgán. Most én nyertem. Kivételesen. Szóval, visszaugorva bejegyzésem elejére: holnap védem a diplomámat. Most már tényleg. És nincs Matektanár, aki ebben meggátolhatna. Győztem, egy jó darabig. Erre mit léptek?

Nincsenek megjegyzések :