20150506

Kulcs csomó

Hosszú-hosszú idő óta nem volt ennyire pihentető Szentendre. Nem tudom mi miatt van: talán a jó idő, talán a suli vége, talán az, hogy minden éppen összeomlik. Igazából fogalmam sincs. Viszont az, ahogy ma Krisztivel lebzseltünk a málladozó valóságban, sörözve, pizzázva, nevetve, még sörözve, olyasmi volt, amit már legalább egy éve nem éreztem. Egy kicsit nem voltam ma robot, és úgy érzem, napról napra egyre kevésbé vagyok az.
A tavaly megígért pihenés mintha megérkezett volna. Nincs AMI20, nincs lakás keresés és nincs rettegés a jövőtől, csak a szokásos bizonytalanság. Szokásos…nem tudom mi lesz. Végre megint nem tudom mi lesz, de nem a rossz értelemben. Annyira utáltam már, hogy tudom mi fog történni, és mivel kell küzdeni.
Elveszett a kulcsom a hétfő esti buliban. Na, ez tényleg nincs meg – gondoltam magamban hazafelé. Az éjszaka puha paplanként borult ránk és a soproni otthonhoz vezető kulcs csomó hiánya meglepő módon valami nagy nyugalommal töltött el. Úgyis meglesz egy ponton. Biztos a barlangban hagytam el. Ha meg nem lesz meg, csinálok másikat. Ha nem csinálok másikat, majd beenged valaki. Nem lesz semmi, és ha lesz is valami, akkor mi van? Mindenkinek annyi baja van. Az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. Ugye, ahogy mondják.
Aztán Facebookon jött a kép, a kulcsomról, mellette az Elevenkert rövid szolgálati közleményével:
„Sziasztok! Még egyszer nagyon köszönjük minden kedves fellépőnek, közönségnek, résztvevőnek a jelenlétet, remek májusindító hétvége volt ez, hamarosan jelentkezünk a folytatással, Elevenkert nyitóhétvége május 29-30-án, és itt van egy remek Vasárnapi Gyerekek videó a szombat estéről:
https://www.youtube.com/watch?v=yoicMC3dB2s&feature=youtu.be
És még valami! Egy kulcs keresi gazdáját, Budapest feliratú kulcstartóval, írj, ha a tiéd!”


Aztán ma, Bozsóékkal söröztünk egy helyen, megvitatva lassan hömpölygő, békés kis életeinket, amíg a panellakók a háttérben lökdösődéssel adtak színes hátteret mondanivalónknak. Akkor már tudtam, hogy meglesz a kulcsom, és valóban. Hazaérve Szentendrére, Almássy Gertrúd festményében – ugye a Nagy Híd alatt a Kis Híd, a patak fölött, „ugyemilyenédes?” – visszajött a csomó, rajta a Budapest felirattal. A nagy nyugalommal csobogó patak mellett, a susnyás sötétjéből előkerült a Presszó Tangó Libidó énekese, kezében a kulcsaimmal. A cigaretta indexfényként előre jelezte jöttét.

Most meg a szakdolgozatomat tervezem befejezni, nagy kérdőjelekkel a fejem fölött, hogy akkor tulajdonképpen minek. És ez a gondolat vezetett ehhez a bejegyzéshez, ami megint a lehető legidétlenebb időpontban születik.

Talán tényleg visszajöttem. Megint itt vagyok a privát semmi tyúkszaros kis peremén, önmagam hűvös-langyos hömpölygésébe lógatva a lábfejemet. Tényleg visszajött a Krizbó? Ez kérdezi magától az önérzetem és igencsak vakarja a fejét.

Szerintetek visszajött a Krizbó? Apropó, olvassa még valaki a blogomat?


1 megjegyzés :

Piroska Édes írta...

előfordul :)