20150414

Kötések

Egész éjjel kötöttünk, mint a frissen kevert beton. Sőt, tulajdonképpen összekötődtünk a kötés kötőanyaga által, mint két tégla. „Felálltunk a saját tetejünkre, és onnan néztünk szét” csak, hogy a legnagyobbat idézzem.
Tulajdonképpen én szeretem ezt a helyzetet. Az ilyen kötéseket–kötődéseket, annak ellenére, hogy a végére mindig hullafáradt leszek, legyen szó akár a saját, akár Kriszti küzdelmeiről. Persze, nem is lennék férfiből, ha nem duzzognék a kipakolásai előtt és után, a kihagyott éjszakai alvások miatt. De azért összességében ezek inkább összekötnek minket, nem pedig szétbogozzák a minket összekötő csomókat. Hoppá, milyen irodalmi hasonlat a kötés-kötődés-összekötöttség halmazában maradva.
Nehezen tudok mással együtt dolgozva teremteni, az az igazság. Nehezen oldódom fel a közös teremtés állapotában, és ha igen, akkor is inkább a részfeladatok valamelyikét szeretem megoldani, önállóan. Ez pedig nem teszi egyszerűbbé vagy könnyebbé az együttélést valakivel, akinek – jogos – igénye van a közös Teremtésre. Nem igazán tudom, mi lehet ennek az oka. Persze, vannak ilyen vagdalkozós tippjeim, de egyikről sem hiszem, hogy akármennyire is fedné a valóságot.
Na de visszatérve a tényekhez: szeretem az ilyen estéket, annak ellenére, hogy a közös teremtés nehézkesen megy. Szeretek közelebb kötődni ehhez a másik téglához, vagy tészta komponenshez itt a sütőben. Szeretek összesülni a másikkal és szeretem a kissé megpirult részeket is. Nincs azokkal semmi baj.
Na jó, konkretizálva: tegnap éjjel-ma hajnalban – mármint ahhoz képest, amikor írtam e bejegyzés elejét – Krisztivel bekötöttük a NapiSzörny második kötetét. Pontosabban inkább Kriszti kötötte, mert én egy ponton feladtam, és nem tudtam folytatni, amíg mellém nem telepedett, hogy segítsen. Egy darabig együtt húztuk: én prezentációt csináltam, míg ő rendületlenül csomózott. Aztán egy ponton nálam elfogyott a nafta és kimerültem dőltem az ágynak, hogy 2-3 óra után vonatra szálljak, megvédeni a megvédhetőt. A könyv hajnalra befejezve, megkötve pihent az asztalon, egy éppen hogy csak takaró alá hengergőzött Krisztivel, és az ő üzenetével – ami most az ajtóra szalagozva emlékeztet kettőnk közös sikerére. Nem lehet ezt máshogy. Egyedül nem megy. Mindig elhiszem magamról, hogy igen, aztán újra és újra rá kell jönnöm az ellenkezőjére.
Ezt a bejegyezést a vonaton kezdtem el írni, Pestre menet az OMDK előtt, és egészen eddig a bekezdésig nem tudtam mi lesz a „verseny” eredménye. Mikor jelen bekezdést írom, már tudom, hogy nyertem. Pontosabban nyertünk. Mi nyertünk. Krisztivel, ketten. És most itt véget ér a bejegyzést mert elvesztettem a fonalam. Két sör és egy csomó zene után folytatódik, pár perc múlva.

Nincsenek megjegyzések :