20150203

Teremtés

Minden pillanatban úgy érzem, hogy a sötétbe ugrom. Minden leütött betűvel, megszervezett programmal, meghívott emberi lénnyel, a személyem egy része lehunyja a szemét és kitárt karokkal a bizonytalanság hullámzó, fekete folyamába veti magát. Érzem az arcomon a meghatározhatatlanság fekete masszájának hűvös, már-már jeges simogatását. Semmit nem tehetek ellene: erre vezet az utam.
Egyszerűbb lenne, ha nem így lenne. Ha a „szakma” kitaposott ösvényét járnám, de úgy látszik, a járt utat felfedezni nem az én műfajom. Nem mintha az rosszabb lenne vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem arra vezetnek az ösztöneim. Úgy látszik, mindig megtalálom a határt. Azokat a fonalakat, amiket nem az egyértelműség rajzolt fel szuverén univerzumom arcára.
Azért ez szerencsés, máskülönben a fegyelmezettség és a rendszerezés már rég felemésztett volna. Arra a fajta könyvelői – szervezői – rendszerteremtő attitűdre, amit az utóbbi 1-2 évben folytatok, a korábbi „Énem” csattanós nemet mondott volna, és zsigerből tagadta volna a létjogosultságát.
Persze ez nem is csoda: a szabad alkotás perspektívájából a szervező munka csak afféle csinovnyik csökevény. A megbukottak és a beletörődők ürege. Alkotói perspektívából nem látszik a szervezéskor, a közösségteremtéskor születő, teremtő munka öröme. Az a fajta eufória, ami nem a saját, hanem a közösségi élmény, a kollektív tapasztalat után szabadul fel az emberben.
Nem fogom elfelejteni az első felolvasó estet, amin „beszéltem” a népnek a mikrofonnál. Mindenki AMI-s volt aki előadott: kiállítás, szaxofon, ének, rap, felolvasás stb. Mind a Miénk volt. Nekem pedig el kellett mondanom a színpadon az örömömet, hogy aztán lelkesen lerohanjak és sírva boruljak Kriszti ölébe, azt öklendezve, hogy „Minden AMI-s Kriszti! Minden Mi vagyunk!”.
Életemben először teljes valójában tapasztaltam meg a szervezés teremtő erejének katarzisát. Azt, hogy minden nyűg ellenére azt éreztem, hogy valami nálam sokkal nagyobbnak lehetek része, sőt motiválója. Mintha – erős túlzással – veszettül dobogó szíve lennék egy entitásnak.
A kozmosz karmesterévé váltam, és egy rövid időre együtt rezegtem a többiekkel! Ez az élmény pedig csak fokozódott az AMI20-al! Az ebbéli örömömet pedig az sem tudta elnyomni, hogy cserébe fel kellett áldozni a nyarunkat Krisztivel. Tudom, hogy találok módot a kárpótlásra. Tudom, hogy ki fogom tudni engesztelni a bűntudatomat, amit emiatt érzek.
Persze, tudom: Kriszti mellettem állt és támogatott az őrültekházában, amit az AMI20 jelentett. De pont ezért úgy érzem, jövök neki egy normális nyárral. Egy szabad, szeretni való, napsütéses, meleg nyárral. Akkor is, ha ő ezt nem ismeri be, vagy nem híve az ilyen egyszerűsítésnek.
Tehát mit is mondhatnék. Minden szervezéskor lebegek. Leveszek egy vibráló valóság-nyúlványban, aminek nem ismerem a végkimenetelét. Lehetnék-e ennél jobb úton ebben a pillanatban? Ostromolhatnék-e kevésbé ismert falakat? Ugye, hogy nem.

De nem akarok hazudni sem: ezt az egyet hagyták nekem. Minden más értelmetlennél vált. Vagy nem. Mindenesetre nem kezdek új blogot. Hadd lássák a gyerekeink: kik voltunk mi.

Isten tudja már kikbe voltam... na de már mindegy. Nem keresek már.

Nincsenek megjegyzések :