20150111

Nyafogás kora (2007-2014)

Nem is emlékszem pontosan, mikor írtam utoljára a blogomra. Az jutott eszembe, hogy szóvá tegyem, hogy még csak nem is emlékszem, milyen blogot írni. Vagy azt, hogy nem tudom, hogyan kell csinálni ezt a BlogArt dolgot. Viszont bármennyire is szépen csengene, mint amolyan fiatal-felnöttes kesergés az elmúláson, nem lenne őszinte.

Pontosan tudom, hogyan kell blogot írni, csak éppen amire szükség van hozzá, az hiányzik. Nem, nem az ihletre vagy az elhatározásra gondolok, hanem inkább az elkeseredés, az önsajnálat és a meg nem oldottság érzésére. Vagy a haragra a világ felé, ami azt diktálja, hogy „mondjam meg jól”. A közölni vágyásra. Már nem szeretném írott formában a világra önteni az érzelmeimet és könyörögni-harcolni-tombolni a megértettségért.

Valahogy olyan…sima a tó felszíne, talán örvényekkel a mélyben, amikről azért képtelenség értelmesen beszélni, mert én magam se egészen értem őket. Már ha ott vannak egyáltalán, mert ebben se vagyok biztos. Néha érzem őket, pontosabban a hatásukat, de nem tudom tetten érni a működésüket. Olyan, mint amikor a gravitációs mezeje nyomán találnak meg, egy egyébként láthatatlan dolgot a csillagok között. Csak annál jóval bizonytalanabb.

Valamikor azt hittem, hogy ha időközönként iszom egy keveset – vagy sokat… – , akkor egy ponton elszakad a cérna és elkezdenek dőlni belőlem a szavak. De az utóbbi nagyonsokidőben az se igazán „segít”, hiszen alig van valami, ami kijöhetne. Gondolom ennek vannak biológiai okai is, de az is közrejátszhat, hogy inkább megoldom a dolgokat, nem pedig magamban tartom. Eleve, egy nagyon introvertált emberből egy rettentően extrovertálttá váltam.

Kezdem azt hinni, hogy minél idősebb valaki, annál kevésbé van miről írnia. Valahogy nem tűnik ésszerűnek arról nyafogni, hogy beteg vagyok, vagy elmondani, hogy mennyire boldog. Minden ott van a rajzokban. Nincs ingerem beszélni róluk. Miről írhatnék? Felfedeztem egy csomó mindent, melyek közül a legfontosabb, hogy előttem már mindent, ami emberi, elmondtak. Nekem meg már nem is esik olyan jól mint korábban. Egyedi kis hópihe vagyok, ezt megbecsülöm, de ez senki másnak nem dolga. Úgy értem, jól esik beszélni a dolgokról, ahogy ezt leírni is jó, de nem hiányzik annyira ha nem írok, mint mondjuk 6 éve hiányzott volna.

Lehet, hogy nem kocsmázom eleget? Nem tüzelem fel az agyamat éjszakánként, nem billentem ki magam a komfortzónából, és ezért aztán sose fázom igazán a valóságban. Rengeteget dolgozom a sulinak meg a Workshopronnak, meg egy-két megrendelőmnek, a szörnyeken, meg persze a diplomámon és ezek mellett nem marad időm széttörni magamat. Illetve egyáltalán nincs is hozzá kedvem. Számítok a saját összeszedettségemre a mindennapokban. Ez egyébként, jobban belegondolva meglepő, mert korában nagyon jólesett összetörni, majd összeszedegetni magamat. Lehet, hogy a vállalt felelősségek változtattak meg.

Volt nemrég – „nemrég”…szeptemberben – egy érdekes élményem. Ne nevessetek ki. Szóval az történt, hogy az AMI20 szervezéséről jöttünk haza hármasban: Kriszti, Kaska és én. Az utolsó HÉV-en ültünk, dobált minket a kocsi. Egy darabig tudtunk beszélgetni – művészetről, közéletről, blabla – aztán egy ponton Kaska feje rázuhant a mélységes-mély, fekete ablaküvegre, a tudatát pedig elmosta az álom. Aznap volt a konferencia, amin részt vett, és amit én szerveztem, és ettől nagyon fáradtak voltunk. Kriszti is kókadozott; mindannyiunkon ott ült valami ólmos, felnőtt fáradtság. Még egyszer: egy Felnőtt Fáradtság.

Sok buliból utaztam már haza éjszakai hévvel, és többször előfordult, hogy Kaskával tettem ezt, rendkívül fáradtan, de most úgy éreztem, hogy ez a fáradtság más, mint az a fáradtság. Nem tudnám tettenérni a különbséget, pedig érzetre hatalmas. Az motoszkált bennem, hogy ez volt az egyik első estém férfiként. Próbáljatok ezen nem nevetni. Nagyon furcsa volt. Egy sötét lila – sötét barna érzés. Egyfajta keménység, vagy keményedettség. Különösebb dicséret vagy eredmény nélküli siker érzete. Tompa győzelem, ami már nem valami féle kiemelkedés, hanem a minimum. Úgy éreztem, mostantól ezt kell teljesítenem életem hátralevő részének minden napján.

Igazából most is ezt érzem. Véget ért a nyafogás kora 2014 szeptemberében. Ezért nem írok, ezért nem jönnek belőlem a dühödt, érzelmes szavak. Az is igaz, hogy túlságosan friss az állapot, hogy meg tudjam ítélni. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem lettem kevésbé hülye, csak talán fegyelmezettebb. Ez pedig nem biztos, hogy baj. De ha jövőre beszélgetünk erről, akkor majd kiderül.

Nincsenek megjegyzések :