20151224

Áldott karácsonyt


Minden kedves ismerősömnek, ismerősöm ismerőseinek, családjuknak, növényeiknek, háziállataiknak valamit növényeik háziállatainak boldog karácsonyt kíván egy kupac Krizbai!

20151214

Nyűglődés, cím nélkül


Template nevek és a hozzájuk kapcsolódó template emberek. Rémisztően sokan vannak. Mint valami szar színdarab karton díszletei. Úgy érzem, egy nagy lélegzet után a víz alá dugtam a fejem, és még nem jöhetek fel. Az az érzésem, ezzel sokan vannak így. Halogatják-halogatják a felemelkedést, közben pedig, szinte észrevétlenül megfulladnak.

Igazából abban bízom, hogy attól, hogy mindennek tudatában vagyok, megvéd a megfulladástól. Meg abban is, hogy a rajzolás, mint valami oxigéncső, vigyáz rám, amíg lent vagyok. Csak nem szabad elfeledkeznem lélegezni a rajzon keresztül.

Nem szeretnék a létezésem margójára kerülni.

Ma azt kérdezte tőlem valaki, hogy a fenébe öntöm magamból ilyen mennyiségben, ekkora sebességgel a rajzokat, fotókat, információkat, meg egyáltalán, honnan ez a rengeteg kifejezni való? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Ha tudnám, valószínűleg sokkal nyugodtabb lennék.

Mert tudjátok időnkén úgy érzem, hogy nem férek el a fejemben. Mintha apránként felszívódnék önmagamban. Eggyé válok valami más, a személyiségemnél, érzéseimnél és tudásomnál nagyobb entitással, ami szintén én vagyok.

Lépésről lépésre önmagammal olvadok össze, a rajzaimon keresztül pedig ez a még nagyobb „én“ kommunikál. Igyekszem értelmezni, de sokszor csak saját magam után futok. Próbálom kitalálni, hogy mit, miért mondok, és értelmet adni annak zavarosságnak, ami keresztülfolyik rajtam a tudatnak ebből az érthetetlen mélységéből.

Valahogy kifejezni, megosztani mindent…olyan érzés, mintha valami sokkal de sokkal nagyobb lenne a koponyámban: egy hatalmas, de szorosra összehajtogatott molinó, a felületén rengeteg rajzzal és felirattal, amiket csak úgy tudok elolvasni, ha fokozatosan kihajtogatom az egyes részeket, másokat pedig ezzel párhuzamosan összehajtok, hogy legyen elég mozgásterem.

Persze minden útközben talált érdekesek igyekeznék megosztani mindenkivel. Mert egyébként ha valahogy ki tudnám szedni a fejemből az egészet, be tudnám vele teríteni a fél világot. Közben pedig ez a hatalmas felület határtalan sebességgel nő a végtelenségig.

Értitek? Nagyon nyakatekert hasonlat, de hirtelen nem tudok jobbat kitalálni. Egyik nap egyébként rájöttem, hogy tudnám értelmesen elmagyarázni az univerzum végtelenségét. Jó mi?



Utálom, hogy van egy démonom, amit kordában kell tartanom. Utálom, mert minden nap, minden reggel elkezdődik ez a végtelennek tetsző gyötrődés, ami ébren tart, még az után is, hogy lecsukom a szemem éjszaka. Elég erős vagyok, szerencsére. Már évek óta nem okoztam magamnak komolyabb galibát: mindig én kerekedek felül.

Emlékeztek, régen, hogy volt? Dehogy emlékeztek. Csak a kicsapodó pára került fel a blogra. A titkok és a szégyenfoltok rejtve maradtak, sokszor még saját magam elől is. Valami ideológiába, önáltatásba csomagolva építettem a pokolba vezető lépcsőfokokat magam előtt.

Egyszer talán, mikor nagyon elegem lesz magamból, és igazán ki akarok cseszni a Krizboval, írok egy bejegyzést, amiben elmesélek mindent, amire nem vagyok büszke, és ami feloldatlanul maradt bennem. Részben szeretném, ha megutálnának miatta, de az a benyomásom, inkább cinkosom, mint bírám a világ. Ez a démonaimon persze nem változtat.

Mardos a bűntudat, belülről feszít egy erő, és úgy érzem hibát követek el, miközben tudom, hogy nem. Hiába na, állatok vagyunk, rabláncra vert eszelős szörnyek. Talán a korral jár: azzal, hogy idősebb vagyok, közelebb kerültem a harminchoz, ettől pedig az ördögöm is komiszabb és erősebb lett velem együtt.

Sokat gondolkodom azon, hogy végleg le kéne valahogy számolni ezzel, vagy épp hagyni a fenébe az ésszerűséget, és a magasabb rendű belátásokat, és hagyni, hogy az egész szétrobbanjon és felfalja a világot. Persze úgy se fogja. Nem hagyom neki. Félős vagyok. Felelős vagyok. Félek magamtól. Tele vagyok szörnyekkel.

20151204

Flashback: Albérletargia

"A következő hirdetés a várkerre szólt, szuper környék. A megbeszélt időpontra odamentünk. Csodaszép polgári lakás, remek buszközlekedés. Komolyan, annyira tetszett a hely kívülről,
hogy már fizettük is volna a kauciót, mielőtt elhappolja valaki. Mert amúgy így megy ez Sopronban.
Megjelenik az újság és úgy tíz perced van kivenni, annyian keresnek lakást. Szóval vártuk
a főbérlőt. Megérkezett az alacsony, kopaszodó, dülledt szemű férfi, aki azzal indított, hogy nem tartotta tiszteletben az intim szféránkat, az "arcunkba mászott" mikor beszélt és nem zavartatta magát, nyíltan megbámulta Melindát! Még néha rám is sandított vigyorogva. Tudjátok, mint férfi
a férfira. A lakáshoz valóban a szuper polgári lakáson keresztül kell menni, a mi "otthonunk"
a mögötte lévő udvarban lenne.
Tudom, hogy sokat túlzok mikor történeteket mesélek, de amit most írok egy kicsit sem mese.
Egy csernobili udvart képzeljetek el. Málladozó, vakolatlan téglafal, betört ablakok, leszakadt láncok
és rácsok mindenhol, kutya tetem a sárban. A lakás tulajdonképpen egy ebbe a balkáni helyzetbe vájt lyuk. Egy szoba, konyha. A "fürdő"az egy zuhanyfülke a konyhában. Felszakadt linóleum padló
és soha ki nem festett fal, meg két dohos szivacs (ágy). Mikor elmentünk, emberünk még azért megnézte magának Melindát még egyszer, biztos ami biztos. 45.000 Ft." • 2012 / 06 / 22 •

Talán akik hosszabb ideje követik a blogomat, emlékeznek: pár éve írtam két bejegyzést, – elsőmásodik – amiket "Albérletargia" címmel láttam el, és a hónapokig tartó, sikertelen lakáskereséssel kapcsolatos élményeimet dolgoztam fel bennük.
A fenti idézet a második felvonásból származik. Ebben egy várkerületi lakást, illetve inkább üreget látogattunk meg. Meghatározó élmény volt. 45+rezsiért adták akkor éppen.
Ma visszamentünk Krisztivel a helyszínre, és ha már ott voltunk, lefotóztuk a "lakást". Amint látható, , nem túloztam sokat. Megosztom veletek az ott készült képeket, ami segít abban, hogy átérezzétek
a váltás hirtelenségét. Íme:


Látjátok, mégis működik a dolog, laknak a házban, én meg senkit nem akarok el– vagy megítélni. Aki itt lakik, biztos jó okkal teszi. Csupán arra kívántam / kívánok rávilágítani ezzel a kis szösszenettel, hogy... Szóval igazából nem tudom mire akarok rávilágítani ezzel. Ilyen az élet: sok-sok fel nem tárt dimenzió halmaza. Na, talán erre akartam rávilágítani.
Befejezésül pedig néhány kép a kontextusról. Elnézést a képek minősége miatt, videót készítettem, de nem akartam azt feltenni: retusáltam kicsit – rendszám, házszám stb. Inkább dokumentumnak szánom most ezeket.

Mondjuk a #soprondarabokra nem fogom feltenni. :D Nem reprezentálja a város semmilyen szinten.




20151128

D50


Szerintem aránylag kevesen tudják, hogy a grafika később jött. Hamarabb kezdtem el fotózni, mint
a "rajzikálásomat" tervezőgrafikába transzformáljam. Az első önálló kiállításaim is inkább a fotóról szóltak, és érzésem szerint Szentendrén most is inkább fotósként gondol rám egy csomó ember. Talán a logópályázatos dolog - amiről írni fogok hamarosan - változtatott ezen valamicskét, nem tudom. 
Sőt, olyannyira inkább a fotózás volt az első lépés, hogy ezt a blogot, 2007-ben éppen a fényképező- gépem – egy most is működő Nikon D50 – megszerzése okán kezdtem. Eredetileg nem is Krizbo.com volt a neve, hanem csak simán "Photoblog", és egy Eszpee nevű photoblogger nyomán indítottam. Más idők jártak akkor: a telefonok még nem csináltak olyan szép képeket mint most. 

A fotózás Sopronba is magammal hoztam, de ahogy egyre többet tanultam a grafikáról, és egyre jobban beleástam magam a rajzba, úgy szorult egyre inkább háttérbe a fényképezés. Na nem mintha nem szeretnék fényképezni, vagy megutáltam volna. Egyszerűen csak inkább rajzoltam. No meg öregedni kezdett a felszerelésem is. Egyre többször akadt be a rekesz, egyre romosabbak lettek az objektívek, egyre jobban éreztem a CCD szenzor korlátait stb. Sajnos olyan vagyok, hogy lassanként elmegy a kedvem a munkától, ha az eszközeim nem az általam elvárt szinten működnek, új cuccokra pedig nem volt pénzem. 

Mostanában kezdek visszatalálni a fényképzéshez, éppen a telefonom segítségével. Az, hogy
a zsebemben lapuló telefon közel olyan képet csinál – Optimális Körülmények Között – mint a Nikon D50-em, az óriási fegyvertény. No azért még mindig nem olyat, mint azt a mellékelt ábra is mutatja. 

Leporoltam kicsit a fényképezőm és kattintottam párat. Egészen nosztalgikus volt, ahogy a fény átsütött a keresőn, szinte elvakítva, majd kattanás, 1/160-ad másodpercnyi sötétség, majd egy meglepően apró LCD kijelzőn egy meglepően szép kép. Teljesen elérzékenyültem tőle. Furcsán nosztalgikus lettem mostanság.

Megpróbálok rendszeresebben blogot vezetni. Szükségem lenne rá, azt hiszem. Az utóbbi, Kriszti nélkül töltött hónap megmutatta, hogy nem, egyáltalán nem szedtem össze magam és még mindig romokban van bennem egy csomó mindent. Olyasmik is, amikre nem is gondoltam. Kriszti közelsége, a szeretet jelenléte az életemben teljesen letompítja ezt a furcsa, belső fájdalmat, ami így csak valami ki nem mondott szorongásként tör néha a felszínre.
Aztán mikor ez a szeretet szakmai gyakorlaton van egy hónapig, előbugyog ez a furcsa massza és azon veszem észre magam, hogy szétfolyok, lehűlök, felforrok megint, hogy újra lehűljek, mint a vízalatti vulkánkitörések lávája. Nem gyógyultam meg teljesen, csak helyén tartom a szemetet. Ha még egy mókás hasonlatot akarnék keresni: olyan ez mint a fúziós erőművek belsejében a plazma, amit egy csavart – vagy nem csavart, ez típusfüggő – fánkban, elektromágnesek segítségével tartanak a helyén. 

Na, hát nagyjából ez van. Eredetileg a fotózásról akartam írni, aztán nem úgy lett.
Na de ez a blog már csak ilyen. Tudjátok: Firka-Fotó-Fröcsögés. :) 

20151027

#soprondarabok

Na csak annyi, hogy elkezdődtek az átalakítások: változott a fejléc, tisztult a tartalom stb. Apránként végigmegyek az összes oldalon, hogy valahogy áttekinthetőbbé váljon az egész. Illetve elindult
a soprondarabok.tumblr.com, amit reményeim szerint ketten vezetünk majd Kriszivel: ide tesszük fel azokat a szépnek ítélt dolgokat, amikbe Sopronban botlunk. Instagrammon a "#soprondarabok" hashtag-el lesz elérhető. Ígérem nem lesz több hashtaggel kezdődő bejegyzéscím!

20151024

#bartók


Lesz majd amúgy egy pont a közeli jövőben, amikor foglalkozom kicsit a bloggal. Enyhén szólva el van hanyagolva mostanában. Valami olyasmit tervezek, hogy firssítem a fejlécet, meg úgy általában
a design-t, és kicsit racionalizálom a menüpontokat, összekötögetem a számtalansok közösségi vacakkal stb. Addig meg Bartók. 

20151013

Kordokumentum 2015

...és akkor két öregdiák felavatta az elsősöket 2015 őszén. A fotókat köszönöm Kiss Daninak!


20151011

#234 NapiSzörny

Feltenném Facebookra ha nem lenne melóm.
/ Bormámorban, a Paradicsomból /

Papírrepülők

20150927

Storno Milán: Napiszörny megnyitó



...és akkor ez hangzott el a Napiszörny kiállítás megnyitóján!

20150921

15-09-26 • NapiSzörny kiállítás a soproni Design Héten!


A soproni Design Héten Szörnyek érkeznek a Museum Cafe-ba!

Krizbai Gergely „Krizbo”, kényszeres rajzoló grafikus kiállítása nyílik, Storno Milán / aka. Sipos Máté /, pszceudo-parafenomén tolmácsolásában, aki összekurátorkodta a munkákat, és aki audiovizuális varázslatot is bevetve ünnepélyesen megnyitja az eseményt!
A látogatók egyedülálló módon nem csak a nyomatokat, de az forrásul szolgáló, eredeti rajzokat is megnézhetik, valamint az összes szörnyet tartalmazó, két Bestiáriumba is belelapozhatnak!

Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk!

20150906

Tollak


Bár senki nem kérdezte, engedjétek meg, hogy a saját magamon tapasztalt kíváncsiságra alapozva, elmondjam milyen eszközök lapulnak – az egyébként ezen a nyáron vásárolt – tolltartómban! Mindegyik egyaránt fontos és jelentős szerepet tölt be a rajzok elkészültében! Egyik penna sem fölösleges, akármelyik eszköz hiánya koromfekete letargiába döntene! Haladjunk mondjuk jobbról balra, az egyszerűség kedvéért.

20150829

Aznap

Jólesik a hideg és a rohadó fügelevelek szaga a kávé mellé. Még kicsit aznapos vagyok, nem tagadom. Remegnek a tagjaim. Tegnap kicsit berúgtunk, ez az igazság. Én biztosan. Most épp parasztra ittam magam, de szerencsére volt egy takaros kis kifutóm, egy nem egészségtelenül nagy karámom, ahol kiprosztóskodhattam magamat. Ebbe a karámba eleve nem sokan jöhetnek be, tegnap este pedig egészen kevesen voltak ott, még a szokotthoz képes is. Páran egyébként felismertek. „Az a Krizbo?!” meg „Irigykedve nézem a szörnyeket!” meg „Ez már nem a szomszéd srác ügyesen rajzol kategória”. Muszáj leírnom ezeket, hogy ha legközelebb fulladozva zokognék a padlón, legyen mit elolvasnom, hogy jobb legyen. Vagy épp rosszabb. Egyébként vettek nekem egy unikumot tegnap este. Egész pontosan Charlie fia vett nekem egyet és máris bűntudatom van, hogy így írtam le a történetet. A „Charlie fia”. Apáink árnyékában kullogunk, mondtam neki akkor. Biztos ezért kaptam az unikumot. Beadta a karámom szabálytalan korlátján: tessék, igyad, rohanjál szépen a kis karámodban. Érzésre, kifutottam volna a világból. Sőt, lehánytam volna a világot, és csak aztán futottam volna ki belőle.

20150828

#227 NapiSzörny

„Nem úgy vágjuk ki a féklapot mint a wc ajtót!“

/ A negyedik szörny, amit a beküldött mondatok alapján csináltam, Paulik Dénes – szó szerint! – légből kapott élményéből táplálkozik, és bizonyítja, milyen kemény tud lenni olykor az élet! Igaz, már elmúlt éjfél, de tekintsük ezt a tegnapinak! Ahogy a többiek, úgy Dénes is megkapja az eredetit! A mondatokat továbbra is várom a vonatkozó bejegyzés alá, privát üzenetben, vagy e-mail-ben az info@krizbo.com címre! Ja és egy apróság: holnap / ma egész nap utazni fogok, keresztbe kasul az országban, szóval a szörny elmarad, de pótlásra kerül, így aki még nem küldött mondatot, még megteheti. Sőt, tegye meg! /

20150826

#226 NapiSzörny


„Most olyan szívesen lennék elősütött fagyasztott fokhagymás bagett.”

/ A harmadik szörny, amit a beküldött mondatok alapján csináltam, Füzes Anna filozofikus péksüteményeiről szóló idézetet, illetve egy másik, szintén általa beküldött mondat összegyurmázása révén követelt magának teret az egyetemes művészettörténetben. Így ez az eposzi jelenet két mondat szülötte, ám, hogy megmaradjon legendának az eset, a második mondatot nem osztom meg. Talán Anna megosztja, talán nem. Ahogy a többiek, úgy Anna is megkapja az eredetit! A mondatokat továbbra is várom a vonatkozó bejegyzés alá, privát üzenetben, vagy e-mail-ben az info@krizbo.com címre! /

20150825

#225 NapiSzörny


"Szeretlek bébi. De ez, csak elméleti maximum "

/ A második szörny, amit a beküldött mondatok alapján csináltam Nagy Dávid lehengerlő odamondásából szökkent szárba! Az azóta érkezett mondatokat is köszönöm, a holnapi rajz azokból fog kialakulni egy ponton!
Ezzel együtt továbbra is várom az újabb mondatfoszlányokat, idézeteket, nyár-darabokat minden kedves olvasótól a vonatkozó bejegyzés alá, privát üzenetben vagy az info@krizbo.com címre! Természetesen csak úgy mint Zsófi, Dávid is megkapja az eredetit, ahogy mindenki, akinek az idézete végül rajzzá transzformálódik! Kettő megvolt, még öt van hátra! /

20150824

#224 NapiSzörny


"Azt ajánlom tegyél egy kiflit a fejed búbjára , hogy elkerüld
a kellemetlen könnyezést hagymavágás közben."

/ Az első szörny, amit a beküldött mondatok alapján csináltam Eőry Zsófi Csodálatos idézete nyomán született – bár meg kell mondjam, nem okoztatok csalódást, mindegyik mondat megérdemelne egy-egy rajzot, köszönöm Nektek!
Továbbra is várom a beérkező mondatokat, idézeteket a holnapi szörnyhöz a vonatkozó bejegyzés alá, vagy az info@krizbo.com címre! És, hogy emeljük a tétet, a végül illusztrálásra kerülő mondat beküldője megkapja az eredeti rajzot is! /

20150817

Krisztivelanyár

Ennyi még sose utaztunk, ilyen rövid idő alatt. Épp most számoltam ki, több mint 2000 km-t tettünk keresztbe-kasul az országban. Ennek persze nagyon jó oka van: a tavalyi nyarunk egy nagy, tátongó lyuk, ami elnyelte az időnket és azt hiszem minket is. Ennek a sötét lyuknak pedig csak mélyülése, folytatása volt az idei tanév, ami összefolyva az azt megelőzővel, egy hatalmas, lüktető fekete maszat, benne pályázatokkal, szervezésekkel, megoldhatatlan problémákkal, amiket mégis sikerül megoldani, meg feloldhatatlan ellentmondásokkal amiknek egy részét mégis sikerült feloldani. Sokszor olyan volt, mintha ingoványban igyekeztünk volna ugrálni, és a napra figyelni.

Nem mondom, hogy nem voltak jó pillanatok, mert voltak bőven, de valahogy mindegyiket beárnyékolta az ember agyának hátsó részében megbújó bűntudat, és az ezzel járó kellemetlen nehézség a mellkason. Ami20, KoMa, HarmadikWS, NKA, HÖK, Diploma, konstans pénzhiány, munkák stb. Minden, ami a csövön kifér, és még több, meg az a szó, ami úgy tűnik lézerrel írja be magát az ember életébe: felelősség. Aztán egy ponton észrevettem, hogy felnőttem, megkeményedtem és szigorúbbá váltam. Valahogy nem ugyan olyan a világ, mint előtte volt.

Szóval megígértük magunknak, hogy ez a nyár más lesz. Nem lesznek feladatok. Nem lesz szervezés és munka. Nem lesz semmi, csak mi ketten: bele a nyárba, a napba, a vízbe, a jóba meg kedvesbe. Elindultunk Sopronból, a szélkerekek alól, hogy a nyarunk egy központozás és pontok nélküli hatalmas, összefüggő mondattá váljon. Most, hogy lassan vége, el kell kezdeni emészteni az élményeket és kitalálni, hogy hogyan tovább.

És erről most még nem tudok többet írni. Túl sok minden kavarog még a fejemben ahhoz, hogy letisztítsam az emlékeket és egy koherens, összefüggő egésszé transzformáljam azt a színes, pulzáló valamit, ami ez a nyár volt. A legmozgalmasabb nyaram az összes közül. A legjobb, legkrisztibb és legkrizbóbb. :)

El Mariachi

Volt egyszer egy görbe estém Szentendrén pár éve. A pontos dátumra már sajnos nem emlékszem, de valamikor 2005 és 2008 között történhetett. A HÉV állomás környékén belebotlottam három lányba. Talán az italboltban találkoztam velük, talán az egyikük – aki miatt ezt írom – a járdaszélen ülve igyekezett talajt találni, nem tudom, mindenesetre elindultam velük egy irányba.

Azt mondták, a szentendrei barátnőjükhöz jöttek, itt fognak aludni. Ketten közülük teljesen józannak tűntek, de a harmadik, aki a járdaszélen ült, elég rendesen el volt ázva. Azt mondták, akkor ivott először, de legalábbis az első alkalmai között volt ez a berúgás. Egy törékeny, kedves arcú, jobb kimenetelű estékre érdemes lány volt. Azt mondtam, segítek nekik eltalálni, ahova csak akarják.

Röviden beszélgettem a két józan lánnyal: nagyképűen képzőművészként mutatkoztam be, amiről aztán hosszasan beszélgettünk. Nagyon rövid úton a tudtomra adták, hogy nem kifejezetten bíznak bennem. Talán akkor még a fekete bőrkabátos hosszú hajú korszakom volt, szóval nem is csoda. Én se bíztam volna magamban.

20150613

Workshopron áthallások


Íme a Workshopron logó, "természetes környezetében", beragyogva az AMI folyosóját. Megvan – majdnem – minden: Ábgeó, Szakdoga, Védés stb. Már csak a nyelvvizsga kell, aztán folytatódik a buli az MA-val. Aztán a DLA-val. Aztán a tökömtudjamivel. Aztán egy ponton – egy ponton! – talán taníthatok végre. És addigra lesz is mit tanítanom. Remélem. 
Amúgy tervezek egy Nagy Diploma Posztot, szakdogával meg mindennel, de az még odébb van. Először még vissza kell érnem a Bolygónk gravitációs mezejébe. 

AZ AMI 2015-ös diploma kiadványában megjelenő szöveg:
1988 október 17., Szentendre. 2007 Skopje Poster Contest / Válogatott. 2013 Workshopron Művészeti Szakkollégium / alapító tag, majd 2014-től elnök. 2014 VI. World Biennial of Student Poster / Válogatott. 2015 OMDK Képgrafika 2. tagozat / Első hely. Workshopron-arculat: Témám a Workshopron arculatának megtervezése, illetve két, általam szervezett eseménysorozat – Kortárs Magyarország és a Harmadik Workshop – identitásának és arculathordozóinak tervezése. A feladathoz modernista szemléletmóddal közelítettem, igyekeztem időtálló és letisztult tervet létrehozni, mely jól használható marad a mindenkori WS tagok számára.

20150602

Mindig van tovább

Mivel elmúlt már éjfél, nyugodtan mondhatom: holnap védem a diplomámat. Már csak a mondat leírásától is gombóc van a torkomban, és minden pillanatot, egészen attól a ponttól, hogy kiestem a Móriczból, eddig az éjszakáig, egyetlen összeszorított fogú, zabszemes seggű folyamatnak látok.

„Szerettem volna tanítani.” mondtam akkor, talán éppen ezen a napon, majd’ tíz éve, 2007-ben, az utolsó tanítási napon, délután, a Matektanárnak. Rajtunk kívül ott volt Anya, az Igazgatónő és ott volt a Pszichológusnő.
A Matektanár egy órával azelőtt buktatott meg matekból, aminek következményeként felborítottam minden széket-padot a teremben, összetörtem a tárgyaimat és ordítani kezdtem. „Ne rombold legalább az iskolát!” mondta magából kikelve, mikor visszatért a terembe a ricsaj hallatán. „Én építem ezt az iskolát bazdmeg, Tanárúr!”
Miután elment, én meg minden felboríthatót felborítottam, letépve pólómat, kiabálva - őrjöngve szaladtam fel s alá folyosón. Pierre a sárga csempén ült, a hátát a falnak vetve: a rajzaimat lapozgatva tűnődött azon, ‘hogyakkormostmilesz’.
Egy ponton lejött a Piszchológusnő „Gergő, nyugodj meg” mondta de én tovább futottam oda-vissza. „Majd mindjárt Tanárnő. Nincs semmi gond.” mondtam, nekirohanva a falnak, felszaladva rá, majd vissza ugorva a gusztustalan, kávéfoltos csempére. Szeretek erre úgy emlékezni, hogy még szaltóztam is, de szerintem csak szerettem volna.
Aztán az Igazgatónő is megjelent. „Már jön az Éva” mondta a Pszichológusnőnek és kedvesen, együtt érzőn nézte őrületem. Később megtudtam: felhívták Anyát, azzal, hogy „A Gergő bekattant”. Mikor megérkezett, kicsit megnyugodtam. Bementünk egy terembe és felöltöztem. Szerencsémre a Pszichológusnő és az Igazgatónő is szimpatizált az ügyemmel. Nem volt szidás, csak lassú lehiggadás. Egy ponton behívták a Matektanárt, aki elmondta, hogy hiába minden, ő adott nekem lehetőséget a javításra, csak nekem nem sikerült. Nem tehet semmit. Megpróbálta, de hát…”Nem lenne fair a többi hallgatóval szemben.”
„Szerettem volna tanítani” mondtam neki akkor és úgy éreztem mindennek vége. Sose fogok se művész, se tanár, de még diplomás se lenni. Ott, akkor, úgy éreztem, hogy akár meg is halhatok, mert nincs értelme tovább folytatni. Ha nem most és nem itt, akkor majd máskor érkezik majd egy Matektanár azzal, hogy nem mehetek tovább.
Abban az évben Igazgatói Dicséretet kaptam, az „Az iskoláért végzett munkáért és a Könyvtár dekorációjáért.” A Matektanár vette fel videóra, ahogy átveszem a kitüntetést.
Következő Szeptemberben már nem Szentendrén, hanem egy másik, megértőbb helyen tanultam, ahol aztán sikerült érettségit szereznem a szerencse és a mázli olyan szintű sorozatával, ami azóta se értek igazán. Egy ponton leírom majd. Visszamenőleg csak nem veszik el érte az érettségim…
Mikor végül felvettek az Egyetemre, 2010-ben, az első félévben reszketve néztem az ajtó felé minden nap. Őszintén féltem attól, hogy egy ponton majd megjelenik egy Matektanár, azzal, hogy valami nem stimmel, az érettségim érvénytelen, tenni kellene egy vizsgát a kétismeretlenes egyenletekből. Ez aztán nem történt meg.

Idén, kicsit több mint egy héttel a Védés előtt egy tanáriba álltam, szemben egy Matektanárral. Arról győzködtem, hogy engedjen át Ábrázoló Geometriából: hiszen rengeteget dolgoztam az Egyetemért, versenyeket és pályázatokat nyertem, látszik, hogy értem az anyagot, csak figyelmetlen voltam a ZH írásakor és csak alig pár ponttal maradtam el. Nincs valami értelmesebb megoldás, mint az, hogy egy új ZH-t írjak, kevesebb mint egy héttel a Diplomavédésem előtt?
„Ha magát átengedném ennyivel, akkor mindenkit át kellene engednem. Nem lenne fair a többi hallgatóval szemben.” mondta. Egy pillanatra felszökött bennem, ami fel tud szökni „Szerettem volna ta…” és hirtelen, ott és akkor úgy éreztem, az életem semmit se változott 8 év alatt. Még mindig ugyan az a harc, ugyanazzal az időtlen entitással: a Matektanárral, aki ezúttal Ábrázoló Geometriát tanít. Csak én változtam: már képes vagyok uralkodni magamon, és nem széttörni mindent magam körül, de az univerzum törvényei, az alappillérek változatlanok.
A Matektanár, ugyanúgy mint a tehetetlen Igazgató, és az együtt érző Pszichológus, időtlen, örök entitások, akik bár máshogy testesülnek meg, mindig ugyan azt jelentik. Az élet pedig, mint valami végtelenített gimnázium, ugyan annak a harcnak az örökös hullámzása. Hol mi, hol a Matektanárok állnak nyerésre. A folyamat – a Birodalom – sose ér véget.
Ebből számomra az is következik, hogy számukra én ugyan annyira csak egy archetípus vagyok: a Hallgató, Aki Nem Érti Meg, Hogy A Szabályok Rá Is Vonatkoznak.

Egy dolog viszont változott. Idén átmentem. Idén legyőztem a Matektanárt és átmentem a Vizsgán. Most én nyertem. Kivételesen. Szóval, visszaugorva bejegyzésem elejére: holnap védem a diplomámat. Most már tényleg. És nincs Matektanár, aki ebben meggátolhatna. Győztem, egy jó darabig. Erre mit léptek?

20150529

Portfolio –2015



Portfolio Vol.1. , 2015-ig. Legközelebb 5 év múlva. Azt hiszem. Ez most a legteljesebb. Kevés dolog maradt ki.
Letöltés PDF formátumban

20150522

Évgyűrű 2015-ből

Dénes Nóra, az AMI fotó tanára évek óta készíti az AMI diplomafotóit. Most rólam is csinált. Ezt is megértük :) Ezek a fotók akkor lesznek érdekesek, ha majd az unokáimnak kell bebizonyítani, hogy a fogatlan, kopaszodó nagypapi is volt egyszer fiatal :) Ezek közül a legalsó lett "A Profilkép".



20150506

Kulcs csomó

Hosszú-hosszú idő óta nem volt ennyire pihentető Szentendre. Nem tudom mi miatt van: talán a jó idő, talán a suli vége, talán az, hogy minden éppen összeomlik. Igazából fogalmam sincs. Viszont az, ahogy ma Krisztivel lebzseltünk a málladozó valóságban, sörözve, pizzázva, nevetve, még sörözve, olyasmi volt, amit már legalább egy éve nem éreztem. Egy kicsit nem voltam ma robot, és úgy érzem, napról napra egyre kevésbé vagyok az.
A tavaly megígért pihenés mintha megérkezett volna. Nincs AMI20, nincs lakás keresés és nincs rettegés a jövőtől, csak a szokásos bizonytalanság. Szokásos…nem tudom mi lesz. Végre megint nem tudom mi lesz, de nem a rossz értelemben. Annyira utáltam már, hogy tudom mi fog történni, és mivel kell küzdeni.
Elveszett a kulcsom a hétfő esti buliban. Na, ez tényleg nincs meg – gondoltam magamban hazafelé. Az éjszaka puha paplanként borult ránk és a soproni otthonhoz vezető kulcs csomó hiánya meglepő módon valami nagy nyugalommal töltött el. Úgyis meglesz egy ponton. Biztos a barlangban hagytam el. Ha meg nem lesz meg, csinálok másikat. Ha nem csinálok másikat, majd beenged valaki. Nem lesz semmi, és ha lesz is valami, akkor mi van? Mindenkinek annyi baja van. Az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. Ugye, ahogy mondják.
Aztán Facebookon jött a kép, a kulcsomról, mellette az Elevenkert rövid szolgálati közleményével:
„Sziasztok! Még egyszer nagyon köszönjük minden kedves fellépőnek, közönségnek, résztvevőnek a jelenlétet, remek májusindító hétvége volt ez, hamarosan jelentkezünk a folytatással, Elevenkert nyitóhétvége május 29-30-án, és itt van egy remek Vasárnapi Gyerekek videó a szombat estéről:
https://www.youtube.com/watch?v=yoicMC3dB2s&feature=youtu.be
És még valami! Egy kulcs keresi gazdáját, Budapest feliratú kulcstartóval, írj, ha a tiéd!”


Aztán ma, Bozsóékkal söröztünk egy helyen, megvitatva lassan hömpölygő, békés kis életeinket, amíg a panellakók a háttérben lökdösődéssel adtak színes hátteret mondanivalónknak. Akkor már tudtam, hogy meglesz a kulcsom, és valóban. Hazaérve Szentendrére, Almássy Gertrúd festményében – ugye a Nagy Híd alatt a Kis Híd, a patak fölött, „ugyemilyenédes?” – visszajött a csomó, rajta a Budapest felirattal. A nagy nyugalommal csobogó patak mellett, a susnyás sötétjéből előkerült a Presszó Tangó Libidó énekese, kezében a kulcsaimmal. A cigaretta indexfényként előre jelezte jöttét.

Most meg a szakdolgozatomat tervezem befejezni, nagy kérdőjelekkel a fejem fölött, hogy akkor tulajdonképpen minek. És ez a gondolat vezetett ehhez a bejegyzéshez, ami megint a lehető legidétlenebb időpontban születik.

Talán tényleg visszajöttem. Megint itt vagyok a privát semmi tyúkszaros kis peremén, önmagam hűvös-langyos hömpölygésébe lógatva a lábfejemet. Tényleg visszajött a Krizbó? Ez kérdezi magától az önérzetem és igencsak vakarja a fejét.

Szerintetek visszajött a Krizbó? Apropó, olvassa még valaki a blogomat?


20150414

Kötések

Egész éjjel kötöttünk, mint a frissen kevert beton. Sőt, tulajdonképpen összekötődtünk a kötés kötőanyaga által, mint két tégla. „Felálltunk a saját tetejünkre, és onnan néztünk szét” csak, hogy a legnagyobbat idézzem.
Tulajdonképpen én szeretem ezt a helyzetet. Az ilyen kötéseket–kötődéseket, annak ellenére, hogy a végére mindig hullafáradt leszek, legyen szó akár a saját, akár Kriszti küzdelmeiről. Persze, nem is lennék férfiből, ha nem duzzognék a kipakolásai előtt és után, a kihagyott éjszakai alvások miatt. De azért összességében ezek inkább összekötnek minket, nem pedig szétbogozzák a minket összekötő csomókat. Hoppá, milyen irodalmi hasonlat a kötés-kötődés-összekötöttség halmazában maradva.
Nehezen tudok mással együtt dolgozva teremteni, az az igazság. Nehezen oldódom fel a közös teremtés állapotában, és ha igen, akkor is inkább a részfeladatok valamelyikét szeretem megoldani, önállóan. Ez pedig nem teszi egyszerűbbé vagy könnyebbé az együttélést valakivel, akinek – jogos – igénye van a közös Teremtésre. Nem igazán tudom, mi lehet ennek az oka. Persze, vannak ilyen vagdalkozós tippjeim, de egyikről sem hiszem, hogy akármennyire is fedné a valóságot.
Na de visszatérve a tényekhez: szeretem az ilyen estéket, annak ellenére, hogy a közös teremtés nehézkesen megy. Szeretek közelebb kötődni ehhez a másik téglához, vagy tészta komponenshez itt a sütőben. Szeretek összesülni a másikkal és szeretem a kissé megpirult részeket is. Nincs azokkal semmi baj.
Na jó, konkretizálva: tegnap éjjel-ma hajnalban – mármint ahhoz képest, amikor írtam e bejegyzés elejét – Krisztivel bekötöttük a NapiSzörny második kötetét. Pontosabban inkább Kriszti kötötte, mert én egy ponton feladtam, és nem tudtam folytatni, amíg mellém nem telepedett, hogy segítsen. Egy darabig együtt húztuk: én prezentációt csináltam, míg ő rendületlenül csomózott. Aztán egy ponton nálam elfogyott a nafta és kimerültem dőltem az ágynak, hogy 2-3 óra után vonatra szálljak, megvédeni a megvédhetőt. A könyv hajnalra befejezve, megkötve pihent az asztalon, egy éppen hogy csak takaró alá hengergőzött Krisztivel, és az ő üzenetével – ami most az ajtóra szalagozva emlékeztet kettőnk közös sikerére. Nem lehet ezt máshogy. Egyedül nem megy. Mindig elhiszem magamról, hogy igen, aztán újra és újra rá kell jönnöm az ellenkezőjére.
Ezt a bejegyezést a vonaton kezdtem el írni, Pestre menet az OMDK előtt, és egészen eddig a bekezdésig nem tudtam mi lesz a „verseny” eredménye. Mikor jelen bekezdést írom, már tudom, hogy nyertem. Pontosabban nyertünk. Mi nyertünk. Krisztivel, ketten. És most itt véget ér a bejegyzést mert elvesztettem a fonalam. Két sör és egy csomó zene után folytatódik, pár perc múlva.

20150314

Sneak peek


A felső sor fotói Szántai Kata szemfüles alkotásai...
míg az alsó sort Rajkó Krisztina obszervatív fényképei alkotják.