20141115

Éjszaka-Reggel

Szeretném ha a valóság kifolyna az ellenőrzés alól és mint valami zselé-szerű, plazmaanyag, körbevenné az ismeretlent, és érthetetlen nyelven a fülembe ordítaná az igazságot, mindenről az Univerzumban, én meg sírhatnék neki, mint egy gyermek, mikor elmondják neki, hogy a mikulás nem létezik.
Nem lenne értelme a tettnek, szétesne és elrohadna ez is, mint minden más a történelemben, a tudatom pedig nem látna kevesebb rohadó mutánst lézengeni egy elfejetett civilizáció, sajnos nem elhagyott utcáin. Elpárolgott a létezés a „Mindenből”, csak valami üresen kongó félhalott valami maradt a világban, amivel újra és újra meg kell küzdenie a fényhozóknak. Hálátlan és eredménytelen küzdelem ez a tér határtalanságának szempontjából. A Nagy Igazságtalanság, hogy képesek vagyunk a végtelenhez mérni magunkat, de tetteinkkel még csak meg sem tudjuk közelíteni azt. Véges kis aktusaink épp csak karcolják a mindenség fagyott jégpáncélját: kaparászunk mint csótányok a hűtőszekrény alatt.
Mi a menekvés? Mibe lehet kapaszkodni mikor az emberi végesség a természet végtelenségével szembesül? Abba talán, hogy emberként, a tudatunk jelentőségét firtatjuk? Hiszen többet ér egy tetszőlegesen ostoba, de önálló emberi Gondolat is, mint a fizika törvényeinek vakon engedelmeskedő Anyag, ami a világegyetem csodáit létrehozza, nem? Nem?!
Tehát az anyagi világnak alárendelt test, a romló hús is alávalóbb, mint a szellem csodái! Így válik az egyén az Univerzum közepévé. Van…vagy nincs…vagy ez az egész gondolat, csak mint valami festék, ami szétoszlik, feloldódik és eltűnik egy pohár vízben…
Áttetszővé válok, légüressé, nevetségessé…egy pohár pezsgővé a szilveszteri buli után, amit az asztalon felejtettek és másodikára már kiszállt belőle a szénsav.
Tessék, hasonlat-kupacok, mert nem tudok mit mondani, csak képeim vannak, amiket egymásra hányhatok egy nagy asztalon, hogy Ti kibogarászhassátok belőle, hogy Én, mit éreztem most.
Ki szeretnék önteni, mint a Duna a tavaszi áradásokkor, magam alá gyűrve a világot. Táncolva, énekelve, ordítva! Vadállatként keresztülrohanni az életeteken, egy hosszú percre belétek fojtva a szót! Megosztani azt a sok mindent és kérdés nélkül elétek tolni minden akkordját a valóságnak, amiben létezem. Nem megtűrve titeket a saját világotokban, önző módon átírva minden színt és fénypászmát jelentéktelen kis momentumainkban. Így akarok halhatatlan lenni, bennetek továbbélve.
Tessék, ma már órám lesz, az első órám, mégis itt ülök a boraim fölött és azon gondolkodom, hogyan tölthetném ki az érzékelés hézagait, és minden mást ebben a sokszor elemzett, valóságnak nevezett dimenzióban.
Miért ne beszélhetnék ma délelőtt a gimnazistáknak az érzékelés szabadságáról a webdesign-ban? A tervezést felszabadító tértelenségről? Ki mondja, hogy ezt nem lehet megtenni? Milyen erő vagy hatalom kötelez az értelmességre? A bevettre, meg arra, hogy a megtanulhatót tanítsam bárkinek?
Ki vagyok én tulajdonképpen? Még mindig nem tudom. Minden nap valaki más vagyok. Bár mostanában elég sokszor ugyan az: aki megold problémákat. De mi lenne, ha az első órámon, amint tartok, problémákat adnék? Ha nem választ, hanem kérdést gyömöszölnék 90 percbe? Pár óra múlva kiderül. „There is nothing, i can do. There is nothing i can say.

Érthető, hogy tegnap egy kicsit izgatott voltam Sok mindennek kellett kifolynia belőlem és persze sok maradt még, beszáradva a negatív formákba. De közben pedig elkezdődött a nap, megtisztult a tudatom és Chemical Borthers-el tudok nekivágni életem első órájának.
Tartottam már workshopot általános iskolásoknak egyszer-kétszer, de azt sose éreztem „igazi” órának. Rajzot tanítottam, de az egyszeri alkalom volt. Most három alkalommal önthetem a hülyeséget szegény gimnazistákra, és nagyon várom már.
Tizenöt éves korom óta ezt a pillanatot várom. Aztán 18 voltam, mikor összevesztem a matematika tanárommal. Megvolt a „Nagy Kiborulás”, az esemény után pedig, a padon ülve azt motyogtam magam elé, hogy „Pedig tanár akartam lenni…tanítani szerettem volna”. Akkor úgy nézett ki, hogy ez nem tud megvalósulni, és végképp kipörgettem magam az oktatási rendszerből. Most pedig majd’ tíz év elteltével, ezen a csodálatos szombaton arra készülök, hogy megtartom az első órámat.
Bevallom tegnap annyira feszült voltam miatta, hogy nem tudtam anyagot összeállítani, de szerencsére nem én kezdek, és bízok magamban annyira, hogy ne essek pánikba.
Abba viszont elég dermesztő belegondolni, hogy lesz olyan a teremben, akinél tíz kerek évvel vagyok idősebb. Na mindegy, majd lesz valahogy. Mindig van valahogy. Indulás. Krizbó. Indulás. Tovább. Főzök kávét.

Nincsenek megjegyzések :