20141127

NapiSzörny #170


"Minden, mindig, egyre."

Botanerdő

Krisztivel beszabadultunk a Botankerben egy állvány, egy lámpa és egy fényképező társaságában. A többi már történélmény.



20141126

NapiSzörny #168–169

Say "Hello" to our new friend, Kuretake.

- Megvilágosodási szándékunk lenne,,,
- Ó, nos akkor töltség ki a narancssárga formanyomtatványt.

Nemsokára érkezik egy poszt írószerekről és tollbuziságról, az új szerzeményem okán, ami egy Kuretake ecset-toll. Addig meg nézzétek, mit tudok vele csinálni! Jeee! 

20141124

20141123

NapiSzörny #166


"Szeretném megmenteni annak a hagymának a lelkét!"

Zene

Egyik nap hazafelé sétáltam. Eszembe jutott egy hang, amit két dalban is hallottam. Vagy legalábbis a két dalból nagyon hasonló dolgokra emlékeztem. Az egyik biztosan az M83 - Midnight City című műve, és az emlékezetes hang, az a nagyon jellegzetes magas...nem is tudom...elektronikusan magasra torzított bútor-talp csiszogás a linóleumon? Mindegy, fogjátok hallani:



A másik dal címe nem jutott eszembe, csak mikor két nappal később a zuhany alatt azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a második órámon a hallgatóságnak. Aztán egyszer csak bevillant, hogy tulajdonképpen az MGMT - Time to pretend volt a másik szám, aminek a hangulata átszűrődött a szinaptikus kapcsolataim közül.



Nem tudom megmondani miért, de számomra ez a két dal valahogy összekapcsolódik. Biztos mert mindkettőben van egy-egy speciálisan széttorzított magas szinti prüntyögés és mert valahogy hasonló nihilizmust érzek mindkettőben. Meg hiányt. Valami egészen megfoghatatlan dolog miatti hiányérzetet. És nem, nem fogok megint...mindegy. 

20141115

Alak. Mászkálgat.

Éjszaka-Reggel

Szeretném ha a valóság kifolyna az ellenőrzés alól és mint valami zselé-szerű, plazmaanyag, körbevenné az ismeretlent, és érthetetlen nyelven a fülembe ordítaná az igazságot, mindenről az Univerzumban, én meg sírhatnék neki, mint egy gyermek, mikor elmondják neki, hogy a mikulás nem létezik.
Nem lenne értelme a tettnek, szétesne és elrohadna ez is, mint minden más a történelemben, a tudatom pedig nem látna kevesebb rohadó mutánst lézengeni egy elfejetett civilizáció, sajnos nem elhagyott utcáin. Elpárolgott a létezés a „Mindenből”, csak valami üresen kongó félhalott valami maradt a világban, amivel újra és újra meg kell küzdenie a fényhozóknak. Hálátlan és eredménytelen küzdelem ez a tér határtalanságának szempontjából. A Nagy Igazságtalanság, hogy képesek vagyunk a végtelenhez mérni magunkat, de tetteinkkel még csak meg sem tudjuk közelíteni azt. Véges kis aktusaink épp csak karcolják a mindenség fagyott jégpáncélját: kaparászunk mint csótányok a hűtőszekrény alatt.
Mi a menekvés? Mibe lehet kapaszkodni mikor az emberi végesség a természet végtelenségével szembesül? Abba talán, hogy emberként, a tudatunk jelentőségét firtatjuk? Hiszen többet ér egy tetszőlegesen ostoba, de önálló emberi Gondolat is, mint a fizika törvényeinek vakon engedelmeskedő Anyag, ami a világegyetem csodáit létrehozza, nem? Nem?!
Tehát az anyagi világnak alárendelt test, a romló hús is alávalóbb, mint a szellem csodái! Így válik az egyén az Univerzum közepévé. Van…vagy nincs…vagy ez az egész gondolat, csak mint valami festék, ami szétoszlik, feloldódik és eltűnik egy pohár vízben…
Áttetszővé válok, légüressé, nevetségessé…egy pohár pezsgővé a szilveszteri buli után, amit az asztalon felejtettek és másodikára már kiszállt belőle a szénsav.
Tessék, hasonlat-kupacok, mert nem tudok mit mondani, csak képeim vannak, amiket egymásra hányhatok egy nagy asztalon, hogy Ti kibogarászhassátok belőle, hogy Én, mit éreztem most.
Ki szeretnék önteni, mint a Duna a tavaszi áradásokkor, magam alá gyűrve a világot. Táncolva, énekelve, ordítva! Vadállatként keresztülrohanni az életeteken, egy hosszú percre belétek fojtva a szót! Megosztani azt a sok mindent és kérdés nélkül elétek tolni minden akkordját a valóságnak, amiben létezem. Nem megtűrve titeket a saját világotokban, önző módon átírva minden színt és fénypászmát jelentéktelen kis momentumainkban. Így akarok halhatatlan lenni, bennetek továbbélve.
Tessék, ma már órám lesz, az első órám, mégis itt ülök a boraim fölött és azon gondolkodom, hogyan tölthetném ki az érzékelés hézagait, és minden mást ebben a sokszor elemzett, valóságnak nevezett dimenzióban.
Miért ne beszélhetnék ma délelőtt a gimnazistáknak az érzékelés szabadságáról a webdesign-ban? A tervezést felszabadító tértelenségről? Ki mondja, hogy ezt nem lehet megtenni? Milyen erő vagy hatalom kötelez az értelmességre? A bevettre, meg arra, hogy a megtanulhatót tanítsam bárkinek?
Ki vagyok én tulajdonképpen? Még mindig nem tudom. Minden nap valaki más vagyok. Bár mostanában elég sokszor ugyan az: aki megold problémákat. De mi lenne, ha az első órámon, amint tartok, problémákat adnék? Ha nem választ, hanem kérdést gyömöszölnék 90 percbe? Pár óra múlva kiderül. „There is nothing, i can do. There is nothing i can say.

Érthető, hogy tegnap egy kicsit izgatott voltam Sok mindennek kellett kifolynia belőlem és persze sok maradt még, beszáradva a negatív formákba. De közben pedig elkezdődött a nap, megtisztult a tudatom és Chemical Borthers-el tudok nekivágni életem első órájának.
Tartottam már workshopot általános iskolásoknak egyszer-kétszer, de azt sose éreztem „igazi” órának. Rajzot tanítottam, de az egyszeri alkalom volt. Most három alkalommal önthetem a hülyeséget szegény gimnazistákra, és nagyon várom már.
Tizenöt éves korom óta ezt a pillanatot várom. Aztán 18 voltam, mikor összevesztem a matematika tanárommal. Megvolt a „Nagy Kiborulás”, az esemény után pedig, a padon ülve azt motyogtam magam elé, hogy „Pedig tanár akartam lenni…tanítani szerettem volna”. Akkor úgy nézett ki, hogy ez nem tud megvalósulni, és végképp kipörgettem magam az oktatási rendszerből. Most pedig majd’ tíz év elteltével, ezen a csodálatos szombaton arra készülök, hogy megtartom az első órámat.
Bevallom tegnap annyira feszült voltam miatta, hogy nem tudtam anyagot összeállítani, de szerencsére nem én kezdek, és bízok magamban annyira, hogy ne essek pánikba.
Abba viszont elég dermesztő belegondolni, hogy lesz olyan a teremben, akinél tíz kerek évvel vagyok idősebb. Na mindegy, majd lesz valahogy. Mindig van valahogy. Indulás. Krizbó. Indulás. Tovább. Főzök kávét.

NapiSzörny #165

"Egy sörrel adós maradtam"

20141103

Cikkek az elmúlt hónapból

Írtam két cikket a "VivatAcademia" című egyetemi újságnak, egyet az AMI20-ról, ami ugyebár az AMI szeptemberi születésnapi heppeningje volt Budapesten, egyet pedig az AMIHangSzerről, ami pedig az évindító művészeti projektje a sulinak. Illetve tulajdonképpen a Workshopronnak. Persze mindkettőt mi szervezzük, diákok. Az alábbiakban ezeket olvashatjátok, ha akarjátok! :) A linkek után folytatódik mindkettő. Igen, ilyen aljas vagyok, hogy külső oldalra küldelek titeket, hogy ezzel is reklámozzam a www.workshopron.hu-t! 
Azért teszem fel ezeket a blogomra is, mert tudjátok az alapbetést: magánélet-szakma-művészet nem különválasztható. Tíz év múlva mikor már akkora zseni leszek, hogy az agyam nem fér a koponyámba, jókat akarok mosolyogni az egyetemi éveken, tudva, hogy ennek az egésznek mi volt a kifutása...connecting the dots.

AMI20

Az Alkalmazott Művészeti Intézet (AMI) idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját. Egy ember számára a huszadik életév hatalmas lépés, egy nagy korszak lezárása, és egy másik kezdete. Ugyanez elmondható egy művészeti intézetről is. Az AMI, azzal, hogy az egyre nehezedő körülmények között is fent tudott maradni, sőt, megőrizte jelentőségét és helyét Magyarország kulturális térképén, jelzi az intézmény fontosságát. Ennek megfelelően nem múlhat el az évforduló ünneplés és megemlékezés nélkül.
2014-ben az iskola jelentős részt vállal az idén először, Sopronban is megtartott DesignHét szervezésében, mely immáron 11. éve kerül megrendezésre az országban. Az AMI ezen kívül számos további eseményt szervez az iskolában működő hallgatói szerveződéssel, a Workshopronnal közösen, mely már második éve fontos szekcióját képezi a Richter-Réz Géza szakkollégiumnak. Idén mindezen az események szorosan kötődnek az évfordulóhoz is, mely az AMI20 nevet kapta, és az egész évre kiterjedő eseménysorozatot jelöli.
Ennek kezdetét jelentette a szeptember 12 és 27 között, a FUGA Budapesti Építészeti Központban tartott programsorozat, melynek egyaránt részét képezték konferenciák, hallgatói- és oktatói előadások, kiállítások illetve koncertek.

AMIHangSzer

Az AMIHangSzer név a soproni Alkalmazott Művészeti Intézet (AMI) évkezdő művészeti táborát fedi, melyet az Intézet hallgatói szerveznek, a leendő elsőévesek számára, a vend-vidéki Orfalu mesés természeti környezetében. A tábor célja kettős: egyfelől megalapozza a közösséget, aminek részei, és alkotói lesznek az Intézet diákjai. Másfelől a művészeti feladatokon és a meghívott művészek előadásain keresztül betekintést enged abba a szellemi közegbe, ami az egyetemen várja őket. Talán ez utóbbi szerepe különbözteti meg az AMIHangSzert a többi gólya-tábortól. Az erdő közelsége, a sátorozás és a művészet sajátos kapcsolata ébresztő jellegű minden AMI-ba felvett hallgató számára. Azt üzeni számukra, hogy innentől egy egészen más fajta gondolati-közegbe kerülnek majd, mint amilyenből jöttek.

NapiSzörny #160


"Sajnos ennek a filmnek sincs mit mondania a kortárs fotográfiáról a világnak, ahogy a kortárs fotográfia se tud mit mondani a világról"