20140620

Random szövegek

A tovább után random szövegek. Aztán vagy van értelmük, vagy nincs. Egyáltalán, olvassa ezeket valaki?


14.06.19: Mittudomén
Nagyon nehéz írnom, főleg azért, mert túl sok minden kavarog bennem. Már ez az első mondat is közhelyes, te Szent Isten, mi lesz ezután?
Jó lenne írni arról, hogy miért nincsenek rossz érzéseim a diplomám megtagadása nyomán. Vagy beszámolót arról, mennyire jó volt a harmadik workshopot csinálni helyette. A fölösleges munka pénzbeli elismerésének és az értékteremtő vállalások anyagi nehézségeiről írni valamit. Vagy arról, milyen a viszonyom apámmal. Mittudomén. Egy olyan halmazról beszélünk, aminek az elejét én se találom. Jó lenne valahol felvenni a fonalat, de ha tudnám, hol kellene, már rég megírtam volna és most nem ülnék itt ilyen tanácstalanul.
Azt hiszem akkor kezdődött mikor megtagadták a diplomámat. Az volt a pont, mikor elkezdett szétcsúszni minden, még akkor is, ha más mondtam annak idején. Több mint két hónapja annak a bizonyos napnak, még fotóm is van róla.
Azt hiszem az árulást volt nehéz elviselnem. Azt hittem az egyetem szent intézménye a Tér, ami lehetőséget ad mindenre, amire az ún. Élet nem. Gondolok itt a kísérletezésre, játékra, útkeresésre stb.
De nem ez történt. Máris nem tudom folytatni. Majd holnap.

14.06.14: Eleven kert
Kék fények, sárga pászmák, Vice-házmesteres gőz, jégbe fojtott nagy meleg. Szentendrei nyár, elmebeteg, értelmetlenségbe hajló ittlét, félig meg és átélt halál.
Halottak vagyunk, ez nem kétség, eleven holtakká lettünk. Krizbó a saját, nem állatkerti környezetében megfigyelhető. Virágos hajú alter lányok énekelnek, akikre minden barátnő féltékeny. Ez ilyen, ez a nyár, a mindannyiunkat fűtő elbaszottság. Nincs mit tenni vele.
Elfogynak a borok és a valóságok hajlandóságot mutatnak az egymásba csúszásba. A kezembe esik a mindenség.

14.06.12: Szinkron, lapáttal a kézben
Mindig csöng az a rohadt telefon. Egyfolytában, napok, hetek…hónapok óta. A mindent jelző, figyelmeztető csengő. Elmondhatatlanul gyűlölöm. Már attól ideges leszek, mikor jön a csengés előtti, idegenszerű percegés a hangfalakban, ami összetöri a legjobb zenei momentumokat is. A kérlelhetetlenség, ahogy a csengés áttör mindenen, álmon, gondolatokon, testen…az örökös elérhetőség nyűge.
Persze senki nem fog fegyvert a fejemhez, hogy a hálón maradjak, bármikor kidobhatnám a telefont az ablakon, törölhetem magam facebookról, beszüntethetem a google profilomat és láthatatlanná válhatok. De azzal megszűnne az a furcsán idegesítő és boldogító tevékenykedés is. A búgócsigaság, ami a legutóbbi években jellemezte az életemet.
Megszoktam és megszerettem ugyanis, hogy Csinálok dolgokat, ennek pedig úgy látszik ez az ára: a folyton csöngő telefon, elérhetőség és végtelen sok email meg üzenet. Ez van.
Most is menni kéne, mert valahova mindig menni kell, de nincs egy szavam se, mert szerencsére jó helyekre megyek. Csak olyat teszek, ami nagyszerű. Amit valakinek meg kell Csinálnia, akkor is ha a teremtés öröme mellett nincs más jutalom. Persze, miért is kéne más, ha végignézhetem, ahogy mindannyiunk közös munkájából, a két éve elültetett csemetéből, egyre erősebb fácska növekszik? Nem tisztességes ennél nagyobb jutalmat várni valamiért, ami ennyire nagyszerűvé válik, ahogy telik az idő. A Workshopronban/Workshopronnak végzett munka jutalma maga a Workshopron és a belőle szétágazó emberi történetek és a workshopok, események, előadások stb.
Az ásást, földmunkát, amit nemrég csináltam – hogy legalább minimális mennyiségű pénzt kereshessek – értékelték pénzzel, pedig az egy igazán értéktelen munka volt. Úgy látszik ez az összefüggés. Az értéktelenség egy kizárólag pénzben kifejezhető mennyiség.
Elnézést, teljesen szét vagyok szórva. Csak tudjátok furcsa volt a kontraszt: egyik nap szerveztem, teremtettünk, piknikeztünk, színházaztunk, költöttünk és táncoltunk. Aztán másnap a lapáttal a kezemben térem magamhoz egy építkezésen az agyagos földet túrva, 12 órában. Az előbbit elnézték, a másikat fizették az illetékesek. A világ teljesen felfordult: az értéktelenség az új érték.
Persze miért mondom én, hogy értéktelen a fizikai munka? Nem az. Csak nem egy előre mutató, a világot megváltoztató szellemi tevékenység. Inkább fenntartó, működtető, kötelező nyűg. Bizonyos értelemben teremtés, mert az ideát testesíti meg: az építész gondolatai betonná és üveggé változva lesznek valósággá. De úgy érzem ez nem az én feladatom. Nem is vagyok rá képes igazán, ezt be kell látnom. Az univerzummal nem lapátozás közben fogok szinkronba kerülni azt hiszem.
Na mindegy, kábé ennyi.

14.06.07 Futás
Futott. Ezzel igazából nem volt baj, mert szeretett futni. A testnevelés órákon is egyfolytában futott. Nem volt kedve rugdosni a labdát a többi fiúval. Ha kérdezték, Kern Andrást idézte, aki egy interjúban azt mondta „Fiatal koromban nem tudtam elképzelni, mi jó abban, hogy kétszer tizenegy fiú hülyére rugdos egy szerencsétlen bőrlabdát”. Szóval inkább futott, a bemelegítések után azonnal. Fel s alá a műanyag szagú tornaterem teljes hosszán, oda vissza. Nem unta, mert ilyenkor vagy kikapcsolt az agya és repült, vagy arra gondolt, mennyire más, mint a többiek és ez milyen nagyszerű dolog. Nem utálta a világot vagy ilyesmi, csak nem akart részt venni benne. Nincs ezen semmi meglepő, ha az ember 16 éves kamasz és egyfolytában azért aggódik, hogy a társai kinézik-e a háta mögött, kapa fogai és pattanásos bőre miatt.
Futott, ahogy történetünk kezdetén is tette, csak épp nem tornateremben, hanem betonúton, nem a trikója izzad rá, hanem a téli kabátja, az iskolatáskája pedig igyekezett szanaszét törni a gerincét. Pár perc volt még nyolcig. Az iskolába vezető lejtő – amin fölfelé futott – számításai szerint 10 perc elteltével ér majd véget, és még ugyan ennyi hiányzott az iskoláig a lejtő tetejétől, majd még kábé 2 perc a teremig, vagyis reménytelenül elkésett. Ettől függetlenül reménykedett. Eszébe jutottak a Harcosok Klubbjában hallott szavak: „Futottam, amíg az izmaim savat pumpáltak…és futottam tovább”. Azt képzelte, ő a névtelen főhős, az életéért fut és semmi nem fontosabb a megérkezésénél.
Reménykedett, hogy késni fog a tanár, csak egy kicsit, pont annyit, hogy még éppen beérjen előtte, és ne kelljen újra végigsétálnia a néma termen, mint egy megbélyegzett bűnöző. Megvetés, az összeröhögő haverok, a tanár cinizmusa és a csörgés-zörgés, ahogy elővenné a dolgait, a rettegés, hogy őt fogják sújtani az első kérdéssel, amire majd nem fog tudni válaszolni mert nem készült. Mind mind olyan szörnyűségek, amik ellen csak a reményt tudta felmutatni.
Szóval futott és elkésett. Az aulában néma csend volt, mikor berobbant a gyűlölt téglaépületbe. Bár reggel volt, az ablaktalan folyosókon sárga neonlámpák égtek, minden ajtó csukva volt, a tanári magassarkúk kopogását pedig igazgatói irodák „kapuinak” csattanása némította el hosszú percekre. Az az ajtó is zárva volt, amin neki kellett volna bemennie jó tíz perccel korábban.
Úgy döntött, kihagyja az órát. Égett a torka, fájtak az izmai, fáradt volt a kialvatlanságtól és a rohanástól, remegett a gyomra mert nem evett és nem ivott elindulás előtt és tudta, hogy ez nem fog változni a szünetig, amikor majd kérhet valakitől kölcsön annyit, hogy legalább egy nyamvadt automata kávét tudjon venni magának. A kölcsön persze újabb szégyen, de a kényszer erősebb.
Leheveredett az egyik padra és rajzolni kezdett, ami eleinte nem ment neki, mert remegett a keze, de aztán sikerült kipréselnie magából egy arcot, amivel nem volt elégedett. Rajzolt egy páncélos figurát, valami sovány, torz teremtményt – elképzelte, hogy a későbbi korok művészettörténészei majd Egon Schiele hatásának tudják be ez utóbbi figurát, aki a Művész korai, önmarcangoló énképének manifesztációja is egyben – meg néhány űrhajót. Apránként a helyére billent a világ. Fél óra telhetett így el.
Egy tanári magassarkú kopogása zökkentette ki. Igyekezett nem felnézni a rajzból, hogy ne tűnjön fel kizökkenése és amennyiben lehetséges, békén hagyják, sőt csodálják az elgondolkodva rajzoló ifjú tehetséget aki…
- Jó reggelt Gergő!
- Szép napot igazgatónő!
Ezután egy beszélgetés következett az igazgatónővel, akit amúgy nagyon szerettem, mert egyedüliként, úgy tűnt érti kamaszos kínjaimat.
Elmondtam neki, hogy úgy érzem, vesztegetem az időmet: az általános iskolában azért nem lehetett játszani, mert a gimnáziumra készítettek fel, a gimnáziumban azért nem lehet mert az érettségi után az egyetem jön, az egyetemen azért nem lehet majd, mert az Életre kell készülni, ott pedig visszakérdeznek majd: miért nem játszottál eddig?
Az Életben nem lehet majd játszani, és egy emberélet úgy múlik majd el, hogy semmi értelme nem volt, örömtelenül és örökké készülve valamire. Aztán csak a halál marad, és reménykedés, hogy utána talán már nem kell készülni semmire, csak az élet utáni játékra, vagy legalább újra lehet kezdeni az egészet.
Elsírtam magam és arról kérdeztem az igazgatómat, hogy lehet, hogy ezt nem látja mindenki, és miért nem hagynak engem játszani, örülni, szabadnak lenni, miközben minden pillanat kincs! A felnőttek miért kényszerítik ránk, diákokra saját elcseszett életük mintáját? Miért vezetnek minket olyan úton, amiről pontosan tudják, hogy ugyan abba a csapdába vezet, amibe ők is beleestek? Nem értettem, és sírtam.
Az igazgatóm átölelt és megnyugtatott, hogy bár jól gondolom, nem kell, hogy ide vezessen az én életem is. Olyan kérdések ezek, amik felnőtt emberek számára is újak vagy ismeretlen és sokan csak az életük végén döbbennek rá ezekre a dolgokra.
Megkérdezte tőlem, mit ettem, vagy ittam aznap. Mikor elmondtam, hogy semmit, meghagyta, hogy ezentúl ne is induljak el otthonról étel, és egy bögre kávé nélkül, mert padlóra kerül a vércukrom, ahogy most is.
Követtem a tanácsát. Ettől kezdve szerettem meg, később pedig szoktam rá, a kávéra. Aztán kicsöngettek. Kitöröltem a könnyeim, megnyugodtam egy kicsit, és elkezdtem a napot.

Nincsenek megjegyzések :