20140522

Csavargásról

Egy régi ismerősömmel – aki egyébként közvetve „felelős” azért, hogy Sopronban kötöttem ki végül – találkoztam ma éjszaka, hazafelé sétálva a HÉV állomástól. Teljesen részeg volt, a kezében egy félig teli sörösüveget szorongatott és sűrű szakálla mögül igyekezett értelmes mondatokat kipréselni, több kevesebb sikerrel. Azt kérdezte tőlem „Mi van Gergő, mit kísértesz itt egyedül a szentendrei utcákon ilyenkor éjszaka?” vagy valami hasonló. A „kísértesz” szó biztosan szerepelt a mondatban.
Csak röviden beszéltünk, mert pillanatokkal később tovább szédelgett a haverjával, én meg pár centire a föld fölött lebegve suhantam tovább az éjszakában. Még hallottam magam mögött egy elhaló kiálltást: Sopron? Visszaordítottam, hogy „Sopron! Sopron…” Szellemnek éreztem magam, aki a temetőben keresi a békességet, de sehogy sem találja.


Később még egy alakba botlottam az éjszaka, akit szintén megkísértettem: mögé lopóztam és hagytam, hogy meghallja a lépteimet a sikátorban. Rövid köszönés után tőle is elváltam és újabb sikátorokba fordulva mászkáltam tovább a macskaköveken, vagy azok fölött, ahogy tetszik.
Sokáig ébren voltam, nem tudtam aludni és egészen biztos, hogy másnaposan ébredtem volna, ha nem lennék ilyen cefetül csóró. Sokáig feküdtem az ágyban, anyám hangját követve találtam vissza valóságba.
Apámmal beszélt, aki azt kérdezte tőle, hogy előző éjszaka mikor értem haza. „Későn, a Bozsóval találkozott, aztán gondolom elment csavarogni. Felsétált a Kőhegyre, vagy ilyesmi”. Bírom anyámat, hogy ennyire ismer és nem akad ki. Ezúttal persze nem a Kőhegyen voltam, de akár lehettem volna ott is. Szokásom ott kikötni olykor. Pontosabban szokásom volt, mikor még Szentendrén laktam. Az átsörözött éjszakák után addig csavarogtam, míg az erdei ösvényen találtam magam, felfelé baktatva a Menedékházhoz. Aztán egy újabb sör és egy némán elfogyasztott zsíros kenyér után visszakeveredtem a városba és a kékes, reggeli madárcsicsergés közepette estem ágyba, hajnalok hajnalán.
Ez a csavargás aztán velem jött Sopronba is, és azt hiszem egész addig velem volt, amíg el nem kezdtem félni tőle. Na nem az éjszakától vagy a magánytól, hanem attól, hogy a kialvatlanság nagyon rossz a szervezetnek. Ez minden bajom az éjszaki kísértéssel. Azt hiszem paranoiás lettem a betegségem után. Mindentől félek, ami ártalmas lehet és visszahozhatja a piszkot a tüdőmbe. Dermesztő mindenhol ennek az ígéretét látni, pedig igazán nincs mitől félnem. Jóval tovább és jóval több gyógyszert szedtem, mint szokás. Nem valószínű, hogy megint beteg lehetnék. Mégis, a bennem elültetett kispolgár azt mondja: az ördög nem alszik. Azért remélem nem leszek hipochonder öregkoromra. Elég szívás lenne.
Így is úgy nézek ki mint Petőfi hullája, legalábbis Bozsó ezt mondta. Az a helyzet, hogy tényleg nagyon le vagyok fogyva. Még magamhoz képest is. Legutóbb a betegségem előtt voltam ilyen kis gizda.
Azért most is csavargok, azóta, hogy együtt vagyunk Krisztivel. Visszaadta nekem ezt a dolgot, szerencsére az egyedüllét nélkül. Na de mindegy, ez most így kijött belőlem.

Nincsenek megjegyzések :