20140406

Apa műtermet kapott III.

A téma, gifek képében felmerült már Itt és Itt, most pedig jöjjön a szöveg:
Gyorsan írok mert jó lenne már lefeküdni. A biológiai funkciók alól nem mentség, hogy nem Sopronban vagyok, hanem otthon – ? – Szentendrén.  A mai napnak sok eseménye volt, ami említésre méltó lehetne, de biztos vagyok benne, hogy sok mindenkivel sok minden történt ma, és mindegyiküknek lenne mit mondania az életről, vagy halálról. Minden napnak megvan a maga jelentősége a tér valamely pontán. A bejegyzés folytatódik a tovább után!

Számunkra a tegnapi – mert már elmúlt éjfél és inkább korán van mint késő – nap jelentősége, hogy Apánk, „alig“ 30 év várakozás után, végre megkapta a szentendrei régi művésztelepen a Műtermet, amire annyira várt már, és amit már akkor megérdemelt volna, mikor pályázni kezdett érte annak idején. Ez utóbbi kérdéskört nem boncolgatnám, mert nagyon örülök a beteljesedésnek. Legyen elég annyi, hogy örülhettünk volna ennek évekkel – évtizedekkel… – korábban is. 
A műterem Intézménye legalább annyira fontos egy alkotó ember számára – főleg ha festő az illető – mint az ecset meg a vászon. Sőt. Bizonyos értelemben fontosabb: a műterem négy fala a szellem végtelen kiterjedésű játszóterének ad otthont. Művész műterem nélkül, házatlan csiga. Lehet nélküle dolgozni, csak nem akkora élvezet.
Ez a műterem sok minden szimbolizál Apa számára is, és számunkra is. Nagyon profán példát említve: átkerül a számtalan kép a lakás egzotikus sarkaiból, egy őket megillető helyre. Itt nem csak apa, de a lehetséges gyűjtők is, hogy úgy mondjam, szakszerűbb környezetben találkozhatnak a festményekkel. Nem lehet ezt a szakmát máshogy. Kevésbé profán, hogy ez egy kézzelfogható elismerése Apa munkásságának, és egyben lehetőség, hogy az életműve még jobb lehessen. 
A Műteremnek amúgy a most felújított szentendrei Régi Művésztelep ad otthont, a Dézsma utca végében. A nemrég még szörnyű állapotban lévő festő termeket felújították és bérleti jogaikat pályázati úton újra felosztották a szentrei művészek között. A most átadott komplexum – mert az! – olyan mint egy patika. Semmi köze nincs a pár évvel ezelőtti – egyébként „romantikusan“ – lepusztult állapotához. Gyönyörű, annyira, hogy én például félnék benne festeni, nehogy kárt tegyek a frissen felhúzott, hófehérre meszelt falakban. Olyan ez, mint amilyen a soproni intézményünk visszahódítása lehetett, annak idején, a felújítás után. 
A művészek, mint a kollégiumba költöző egyetemisták, úgy tolták gurulós, zörgős kocsikon a mikrosütőiket és olajfestményeiket. Talán csak én hallucináltam oda, de meg mertem volna esküdni, hogy ugyan az a megszeppent, várakozással és örömmel teli arckifejezés ült az öreg, ráncos arcokon, mint amilyet a gólyák hordanak szeptemberben, mikor a kollégiumba költöznek. 
Persze az alakok akiket láttam mind komoly művészek és nem venném a bátorságot, hogy hozzám hasonló, pelyhezdő állú egyetemistákhoz hasonlítsam őket, mégis, a fejemben nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot.

Erről most ennyit, első lélegzetre, aztán majd még szeretnék fejtegetni dolgokat, csak jöjjön meg végre az írási kedvem. Már csak a szakdolgozat miatt is.

Igazából lenne kedvem írni, sok minden felszakadna, de ez most nem a megfelelő pillanat. Ma mással kell megküzdeni.

Nincsenek megjegyzések :