20130630

Szimbólumok

Triangle

Ezzel teljes a trilógia(egy, kettő): korunk három legjelentősebb szimbóluma.

Vajdás-Hipsteres

Még Vajdás-Hipsteres önkép. Furcsa ügyek ezek.

Moar for Arnold!

Hashtag

Korunk másik nagy jelentős szimbóluma, a Hashtag. Közvetlenül az X után/mellett. Előzmény itt

Önportré 3.

Igazából ezekkel arra vagyok kíváncsi, hogy mit lehet hozzáadni a Vajda féle egymásra-rajzoláshoz. Vajon mindenképp rajznak kell lennie, vagy lehet fotó is? Vagy például a szín megjelenése milyen hatásokat eredményez? A vonalvastagság változása, az ábrák részletgazdagsága vajon javára válik a technikának?

Pszeudobebaszás-fotó

Tudjátok, hogy a fotóátrajzolásos technikát aránylag sokat használom, de ritkán mutatom meg, honnan indulnak a grafikák. Na ez most egy kivétel, mert egyre inkább azon gondolkodom, hogy fotóban is el lehetne ezeket az egymásra vetítéseket játszani. Itt van a végeredménye.

Önportré 2.

20130629

DJ:DHARMAPA 13.07.05

Triangle is my favourite shape

...és akkor a húgom lediplomázott, amiről nemsokára érkezik egy  – reményeim szerint – irodalmilag jobban átgondolt szöveg.

20130627

Pszeudóbebaszás

A modern technológia csodája, hogy két ember tud úgy részegen beszélgetni, hogy két különböző országban, különböző kontinenseken és még csak nem is azonos időben helyezkednek el. Ennek örömére készült ez a kép. 


20130625

Textbook-Hipster

Hadd mutassalak be titeket a júliusi "Textbook-Hipster" (by Kriszti) fejlécnek! :)

20130624

Önportré

Két dolog. Az egyik, hogy ez itt egy Önportré. A másik, hogy Vajda Lajos munkássága inspirálta, csak úgy mint sok korábbi rajzomat. Szóval ennek örömére a "Világok" menüpontba két új címke került (legalulra): Önkép (könnyen kitalálható: önportrék, ismerkedés önmagammal) Vajda (Vajda Lajos ihlette munkák, aki szerintem egyébként az egyik – ha nem "a" – legnagyobb magyar művész volt).

Szóval kábé ennyi. 

20130621

Nem mindennapi mindennapiság

Nagyvonalúan túlteszem magam a tényen, hogy miről írhatok és miről nem – erről korábban esett már szó. Helyette inkább elmesélem, mi a pillanatnyi helyzet, hogy képbe kerüljetek Ti, kedves olvasóim. Meg talán a négy évvel későbbi önmagam is tudja, hogy mi volt a felállás annak idején. Ez nagyon fontos, mert észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok a felejtésre.
Szóval itt ülök a szobámban, és a laptopon kívül csak egy gyertya világítja be a teret. Miért? – kérdezed jogosan, jövőbeli önmagam, vagy Te, kedves olvasó. Nos az a helyzet, hogy negyedjére is levágták az áramot csütörtökön és ez a helyzet nem is fog változni, amíg ki nem fizet minket a Múzeum. Egyébként ez a “kifizetés” október óta húzódik, de ez egy egészen más kérdés.
A pillanat, amiről írni szereték, nincs összefüggésben a helyzet abszurditásával. Nem, nem fogom megírni, hogy mennyire kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy Krisztit, nem tudtuk fogadni emiatt. Arról sincs szó, hogy bejegyzés következne a laptopom lemerülése okán érzett félelemről. Ezek helyett írok inkább arról, hogy milyen a pirítós. Ugyanis annyi pénzünk még volt, hogy beszerezzünk némi vacsorát, virsli, kenyér és sör formájában. Magyarán éppen túl vagyok egy magányos evésen – öcsém Pesten van a haverjainál, mert itthon nem tud készülni az érettségire, ilyen igazságtalan körülmények között.
Arra gondoltam falatozás közben, a gyertya fényénél, hogy mennyire jó lenne pirítóst enni. Szóval fogtam a kenyerem és a láng fölé tartottam a virslimmel együtt. Szépen összesütöttem őket, aminek az eredménye egy igazán finom kompozíció lett. Csodálatos. De tényleg. Ettől pedig egészen felszabadultak a gondolataim. Vajon a fiam átélheti majd, milyen ebben a helyzetben is kreatívkodni? Akarom, hogy átélje? Szeretném, ha tudná, milyen ha nincs otthon áram? Mármint a magam részéről sokat tanultam abból, milyen irgalmatlanul szegénynek lenni. Hiába cipelek almás gépet, általában le vagyok égve a családom többi tagjával egyetemben. Emlékszem olyan hetekre-hónapokra, mikor az ebéd sós-vajas kenyér volt, és mivel mindig Kellett, hogy legyen desszert, utána cukros-vajas kenyeret ettünk. Nekem sose volt elfogadott alapállapot, hogy van áram vagy gáz, esetleg meleg víz. Ezek olyan, többnyire jelenlévő elemek, amik akármikor, akár egyik napról a másikra, eltűnhetnek. Az élet úgynevezett alapfeltételei bármikor megszűnhettek itthon. Furcsa formája ez a nélkülözésnek.
Volt már, hogy levágták a vizet, az meg, hogy nincs internet, egészen hétköznapi jelenség: a rekord az volt, hogy másfél évig nem volt itthon hálózat. TV például kábé tíz éve nincs. Olyan szegénység ez, ami közben mérhetetlen szellemi vagyonnal párosul. Meg rengeteg szeretettel. Művészettel és csodákkal!
Nem ekézni akarom a családom, csak megállapítom a tényt, hogy ez van. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne szeretném a helyzetet. Mármint akár mennyire embertelen, emberhez méltatlan stb. dolog ez, mégis, van benne valami értékes. Azt hiszem, mind a hárman, testvérek, megtanultuk, hogy minden ideiglenes, és feltételekhez kötött. Mindent lehet, de megvannak a következményei is. Lehet művészkedni, szabadnak lenni, örülni a sörnek és a jó boroknak, de könnyen lehet, hogy egyszer csak jönnek és lecsapják az áramot. Nem lehet egyezkedni a közművekkel, ez a művészet ára. Persze, amit kapunk, kárpótol mindezért.
Annak, aki nem ebben a világban él, nehéz elmagyarázni, mitől fér bele az életünkbe mindez. Sőt, amikor annak idején döntenem kellett, ezért lettem grafikus. Nem voltam – és most sem vagyok – hajlandó elfogadni, hogy ennek így kell lennie. Nem lehet, hogy úgy éljük az életünket, hogy hol örülünk, hol pedig a sötétben botorkálunk, mert levágták a villanyt. Valahol az emlékeim között szerepelnek olyan évek, amikor ilyen nem fordulhatott elő, mikor még minden rendben volt, de ezek tényleg baromi távoli dolgok. A valóság az, hogy inkább az rémlik fel, hogy nincs pénz, apa el akar adni, de nem tud, anya kiakad, veszekednek aztán elfogadják, hogy ez van és közben lassan igyekszik minket megenni valami tapintható rosszkedv. A történetünket soha be nem fejezedő felújítások és félredobott problémák szegélyezik.
Nem tudom, írhatok-e erről a blogomon, de úgy érzem, hogy kell, még akkor is ha ezzel biztosan megbántok itthon mindenkit. Azért mert ez a valóság. Valami ilyesmi vár ma a humán értelmiségre. Nem vagyunk hasznosak a társadalom számára, szóval nem fizetnek meg minket. Ma egy képzőművész – pl. egy festő – éhen hal, ha a társadalmon múlik. Nincs intelligens, művelt középosztály ami eltartaná, ahogy nincs fizetőképes polgárság se, ami egy múzeológus-népművelő fizetését feljebb tornászná. Talán grafikusként lesz némi esélyem. Sőt, inkább úgy mondanám, legalább esélyem lesz.
És olyan elképzelhetetlenül szeretek, és ettől valahogy minden elviselhetőbb lesz. Csak mondom. Szóval ezek értékes pillanatok, értékes emlékek, amilyenekben nem sokunknak lehet része. Újra és újra megtanuljuk értékelni a mindennapit és ez azt hiszem nagyon nagy dolog.

XX

Visszatérek lassan, azt hiszem. De nem akarom elkiabálni, szóval addig itt egy XX FanArt. Ezek a dolgok sajnos így működnek. 

20130620

20130617

Szólás, Szabadság

Hogyan írsz valamiről, amiről nem írhatsz? Amikor elkezdtem blogolni, kissé más volt a helyzet, mint most. Kis túlzással “egyedül voltam”, nem tartoztam sehova, nem voltak olyanok, akiket megbánthattam volna a blogolással, vagy mondjuk konfliktushoz vezetett volna, amit írtam. Legfeljebb családon belül, de az más. Szó szerint pusztába kiáltott szó volt minden, amit felpötyögtem, és bár mindig szerettem volna, hogy sokan olvassanak, ez hatalmas szabadságot adott. Aztán történt egy s más.
Szerintem javarészt éppen az írásnak köszönhetően, de kinyílt a világ. Vagy én nyíltam ki rá. Igazából mindegy. Barátokat szereztem, megváltozott a kapcsolati állapotom, elkezdtem eljárogatni, és a több síkon megélni a létezést, innentől pedig ingoványosabbá vált a talaj. Amit leírok, következményekkel jár és mivel névvel blogolok, a véleményem azonosítható a személyemmel. Ebből a pozícióból neccesebb leírni a dolgokat, hiszen könnyen összetörhet az a törékeny háló, amit a kapcsolatainkból fonunk.
Persze mondhatod, hogy egy igazi írót/művészt/blogger/alkotót ez nem szabad, hogy gátoljon. Nem engedhetném meg magamnak azt a luxust, hogy bizonyos dolgokat nem írok meg, hiszen éppen attól az blogolás az ami. Egy alkotónál ez nem fér(het) bele. Ha jobban meggondolom, apám is attól alkotó, hogy kendőzetlenül kimondja a véleményét. Viszont, mint ember, nem teheted meg sem a környezeteddel, sem magaddal, hogy elidegenedj a kapcsolataidtól, a közösségedtől, annyira, hogy válogatás nélkül kimondj mindent az alkotásaidban. Úgy látom, hogy ez egy furcsa terhe az alkotó embernek. Egyfelől lehetővé teszi az alkotást: hogyan születnének új gondolatok, ha nem az élményeidből, amiket javarészt másokkal élsz át. Másfelől ellehetetleníti az őszinte véleményformálást, hogy bizonyos ügyeket nem mondhatsz ki, éppen a közösséged miatt, ami adott esetben kiközösít magából egy-egy gondolatod nyomán.
Ezt a helyzetet azzal kezelem, hogy semleges területről írok: a saját hülyeségeimet, a belső dolgokat írom és dolgozom ki magamból, hiszen azért kizárólag magamnak tartozom elszámolással. Ezzel senkit nem sértek vagy bántok meg. Viszont van olyan, amikor ez se az igazi, hiszen az érzéseim is összefüggésben vannak a környezetemmel: én is másokra reflektálok.
Persze mondhatod, hogy nem kéne ennyire aggódnom ezen, aki megsértődik vagy megbántódik azon, amit írok, hülye és nem kéne ezzel foglalkoznom. Ez egy nagyon szimpatikus álláspont amit könnyen el tudok fogadni, de sajnos én nem az vagyok aki ezt figyelmen kívül tudja hagyni. Ha még a harag lenne az egyetlen érzés, amit kiválthatok, nem zavarna ennyire, de megbántani másokat már egészen más téma. Könnyen lehet, hogy el kéne kezdeni egy másik blogot névtelenül, de azzal éppen a blogolás köré épített koncepcióm sérülne. Bár az a helyzet, hogy az elhallgatással ugyan annyira sérül az elképzelés, miszerint a blog legyen a személyem pontos digitális mása.

Mindegy, okoskodás. Majd kitalálok valamit.

Érettségi aka. "Mid-Life-Crisis"

...még szép, hogy külön-külön a tovább után! 

20130607

Nihilisták vol.1

Ahahahaha! A még előző évben beígért videó végre megszületett, hála Szántai Kata és Pollák Rita közreműködésének! Persze lesz még folytatás, remake, reboot, seaquel, prequel meg negyedik season. Biztos ami tuti.



Bónusz: Az animációhoz kapcsolódó prezentáció: