20120422

Hetesék lefújva

Végigvittem a tervet annyira, hogy tudjam, nem ezt akarom csinálni, szóval most felteszem, hogy mire jutottam. De mondom, az új elképzelésnek ehhez semmi köze, a részemről magam mögött hagytam a koncepciót, de megérte végigrajzolni. Majd a többi rajzot is felteszem idővel!! A kalapos tudom, hogy volt, de akkor nem volt mögötte ilyen szép papír! :)
Amúgy azért döntöttem, hogy újba fogok, mert ez igazából annyira nem érdekes, még akkor is ha szívet melengető, legalábbis nekem az volt. Az új terv érdekesebb és szerintem bele is férek az időmbe.

Hetesék

Ez egy, a sok-sok rajzból amit a Hetesékhez csinálok. Elhatároztam, hogy valami érdekesebbet csinálok, mint egy szimpla hetes. Nem így fog kinézni a Hetes bácsi mint ez, de Melinda azt mondta ilyen leszek öregen, szóval felteszem inkább. Meg színpróba, meg hangulat, meg ilyesmi.

20120421

A tollam és én...

Azért kevés haszontalanabb dolog van egy grafikusnál. Sokáig alszik, keveset fürdik, egész nap rajzol és nem keres sokat. Izomból dolgozom a heteseken! Illetve annyit elárulhatok egy egész kis család lesz! A tegnapi DailyMeli adhat némi támpontot, hogy milyen. Szóval a tollam és én vagyunk az utolsó hősei a világnak. 

20120420

DailyMeli #122

Kiteszem ide is mert szerintem cukik lettek! :)

20120419

...és ez az én életkém!


...és James Holdentől ez történet egyszerűen megunhatatlan!

élek ám...

Nem vagyok halott, csak nem beszélek sokat. Digitális projekcióm háttérbe szorult a mindennapok győzelmei mellett, de nemsokára jövök vissza! 

20120412

Legend of Zelda

Milyen csodálatosan perverz tud lenni az pixelvilág! Az eszem megáll, főleg ilyenkor mikor próbálom kitalálni mit írtam tegnap. Vagy legalább megfejteni, hogy miért. Dübörögjön egy kis Zelda! :D Hát ez már annyira öncélú ökörködés, hogy nem is lehetne jobb! 

Apróságok

Aztán úgy van ez hogy az ember kínozza önmagát és kínoz másokat. Engem a sok gondolat kínoz. Megőrjít néha, de elég időt töltöttem el magammal, hogy tudjam kezelni. Mondhatnám, hogy elég időt töltöttem el velem, hogy tudjam milyen szar néha. Elfogadom, benne van a paklimban. Ezzel élek együtt. Egy tudóssal aki apró kis cafatokra szed mindent, darabkákra, amiket tovább tördel. Aztán olyanná válik az egész, mint mikor van egy hatalmas kirakód, aminek nincs meg a végeredményt mutató képe. Elkezdem összerakosgatni és néha felvillannak darabok, de sose az egész. Nem látom a végét és nem tudom merre tartok.
De az egészet becsomagolom egy vibráló színes masszába, hogy senki ne vegye észre mi történik valójában. Ez az én betegségem. Az én gyötrődésem. Nem véletlenül írom ki néha, unicumok után, "mennyire nem értitek". Elrejtem mi történik. Elbújtatom "ezer kedves hazugság mögé". De talán így van ezzel mindenki.
Mindannyian vibráló tartalmak vagyunk. Teli vagyunk érzéssel és hittel, meg szerelemmel, képtelenségekkel és álmokkal de valahogy mégis darabokban. Szétszóródva a térben igyekszünk összeszedni mik vagyunk. A dolog pedig egyre reménytelenebb lesz, ahogy telik az idő. Egyre több az akadály ami gátol önmagunk felismerésében. Talán ez az egyetlen oka annak hogy blogot vezetek. Vagy annak hogy grafikusnak mentünk. A lenyomat amit létrehozunk mesél arról kik voltunk és talán az utánunk következők megfejtik majd és összeraknak minket.
Azt mondtam ma "aki nem merev az hazudik". És milyen igaz. A többi csak csomó színes papírba csomagolt maszk. Vibráló grafikákat tervező mérnökök. A tépelődések elrejtése. Azzal gyötörjük a környezetünket amivel magunkat is kínozzuk minden nap. Talán mindenki így működik. Másokon azt kérjük számon amit titkon magunktól is elvárunk.
Elvárom a környezetemtől a céltudatosságot, hogy tudják mit és miért csinálnak, illetve ha már csinálják akkor az legyen szenvedélyes. De közben azzal küzdök folyamatosan, hogy én tudom e, mit és miért csinálok és céltudatos vagyok e eléggé? Megfelelek e a saját elvárásaimnak? Egy oda vissza ható dolog. Talán erre gondoltak mikor a szolipszizmust kitalálták? A belső kozmosz az egyetlen világ, a külső univerzum csak projekciója a belsőnek? A környezetemben felmerülő kérdések, valójában a magammal szemben megfogalmazott problémák.
Egy csövön keresztül nézzük a világot, egy szűrőn át amin csak a saját kérdéseink jutnak keresztül. Vakok vagyunk, csak a belső világot látjuk. De ez megint az én projekcióm. Mindig csak a belső világom látom. Beszélek emberekkel, és keresem a rám vonatkozó passzusokat a szavaikban. És elvárom, hogy a gondolataik ott kalandozzanak ahol az enyéim, hiszen az a "helyes". Betegesen keresem azokat a gondolatokat amiket magaménak érezhetek, azokat az embereket akikkel tudok arra járni, ahol egyedül nem tudok, vagy félek. Keresem az enyéim. Az útjaink keresztezik egymást, de máshova tartunk.

Aztán persze az is lehet, hogy megpróbálom kozmikus magasságokba emelni, hogy nem vagyok teljesen józan.

20120411

Bözskert :)


Furcsaság

Sose fogjátok érteni mit jelent ez nekem. Bárcsak egyszerre egy pillanatig azt éreznétek mint én és úgy látnátok mint én.

Úgy látom mostanában, hogy kinőni a dolgokat, annyit tesz, elfelejteni mit jelent valami igazából és megszűnni annak aki vagy. Mikor benő a fejed lágya, vagy megállapodsz, dolgozni kezdesz, az életed beterelődik valamilyen mederbe stb... ez mind a felejtés. Elfelejted ki vagy és valaki mássá leszel. Persze a dolgok végtelen párhuzamosságában ennek is helye van. De nem az én világomban. 

Művtöri esszé: Fehér alapon fekete pixel

Előre elnézést a stilisztika miatt, ezt az esszét - vagy bejegyzést - már nagyon régen szeretném megírni, ha nem is iskolai keretek között. A téma foglalkoztat azóta, hogy apámtól először hallottam erről a műről, Kazmir Malevich: Fehér alapon fekete négyzetéről. Egy animációs filmen dolgoztunk éppen, aminek a végén feltűnik a négyzet. Tizennyolc éves lehettem.
A film egy kiállító teremben játszódott. A végén a falra akasztott képek cseppfolyóssá váltak, leömlöttek a falról, és mintha higanyból lennének, szétfolytak a padlón. Végül belépett a képbe Fe Lugossy László, aki lehajolt és a masszát, ami már nem emlékeztetett az eredeti képekre, módszeresen felkente a falra úgy, hogy az egy fekete négyzetet alkosson a fehér felületen. Összegezte a munkákat. Persze akkor nem tudtam mi ez, de film körüli beszélgetésből elcsíptem olyan szavakat mint Szuprematista kiáltvány, Malevich, avangarde stb. Aztán úgy alakult, hogy egy a szuprematizmussal kapcsolatos dokumentumot, ami apámnak kellett, én vittem haza egy művészettörténésztől, így volt alkalmam elolvasni a kiáltványt illetve, hogy mit is jelent a fehér alapon fekete négyzet. 
Az, amit én kiállítottam, nem egy 'üres négyszög' volt, hanem a tárgyiatlanság felfogása. [...] A fehér alapon fekete négyszög a nem-objektív érzékenység első formája volt: négyszög = érzékenység, fehér alap = a 'Nulla', mindaz, ami túl van a szenzibilitáson (érzékenységen). Az emberek többsége mégis úgy ítélte meg a tárgyak hiányát, mint a művészet végét, és nem ismerte fel azt a nyilvánvaló tényt, hogy az érzékenység lett formává."
Akkor értettem meg, hogy a huszadik századi művészet, az Avantgárd, illetve apámék miért úgy viszonyulnak a közönséghez, ahogy, illetve, hogy a közönség miért vesztette el az érdeklődését az alkotók iránt. Előtte nem volt világos, hogy a művész, a kozmosszal közvetlen kapcsolatba álló személy, miért nem igyekszik valahogy a közönség felé is nyitni és emészthető nyelvre lefordítani tapasztalatait. Miért merül el annyira a saját univerzumában. 
A kiáltvány után rájöttem, hogy a huszadik század arról szól, hogy a művészet meghaladta a közönség esztétikáját és szellemi kapacitásár. Alkalmazkodni a közönséghez olyan, mintha egy egészséges atléta tolószékbe ülne és az olimpia helyett a paralimpián indulna. Olyannyira, hogy Malevich majd' száz éves ideája ma is valamiféle "érthetetlen modern művészeti zagyva" a többségnek. A világ ketté szakadt, művészetet értőkre és nem értőkre, feketére és fehérre. Előbbi csoport nagy részét pedig maguk a művészek alkotják.
Másfelől a négyzetnek ennél van egy fontosabb tulajdonsága is. Elsőként képes megszólalni az ideák nyelvén. Az emberi emócióktól, szubjektivitástól, benyomásoktól és minden más világi ingertől elrugaszkodva, a gondolati térben létezik és csak ott értelmezhető. Ezzel megidézi azt a Platóni gondolatot, miszerint a valóság egy az ideák világának alárendelt következmény. A négyzet egy idea, a fekete és a fehér szintúgy. A geometrikus harmónia ami így létrejön elszakad a tapasztalható valóságtól és tágabb értelemben beszél az univerzumról.
A tizennyolc éves önmagam azon a szép nyári napon egy padon ülve el volt ájulva. Annál is inkább, mert később rájöttem, hogy a szuprematizmus előre vetítette a mai kor digitalizált világát és az ezzel járó filozófiai problémákat. Az a fajta geometrikusság ami ott megszólal, rímel a digitális világ anyagtalanságára. Mondhatjuk, hogy fehér alapon fekete négyzet, mint ahogy azt is, hogy pixel.
A gépben mindent pixelek alkotnak, mindenhol valamilyen alapon valamilyen színű négyzetek. Az idea, a pixel, az alapvető alkotó elem. Bármit tervezünk is a monitoron, sose lesz egyértelműen valós. A kinyomtatott grafikai tervek sose lesznek teljesen azonosak azzal ami a gépben történt. Amikor az idea matériává alakul, csak közelít ahhoz amit a monitoron látunk.
Később, biztos ami biztos megkérdeztem apámat is, meséljen nekem erről. Mit jelent szerinte a fehér alapon fekete négyzet, egyáltalán, hogy működik ez a filozófia?
A szuprematizmus az abszolút egyszerűsítés - mondta belebámulva a söröspoharába. A dolgok lényegiségének megfogalmazása. Vegyünk egy egyszerű történetet. Kovács Pistike reggel felöltözik, felveszi a táskát és elindul az iskolába, sétálgat egész addig amíg meg nem érkezik. Egyszerűsítve, Pistike reggel elindul az iskolába, sétál kicsit majd megérkezik. Pistike elmegy az iskolába. A fiú elmegy, a tudáshoz. A nem tudás kapcsolatba kerül a tudással. A nemtudásból tudás lesz. Tanulás. A fehér alapon fekete négyzet az abszolút lényegiség.

20120408

Kommentár nélkül

Na jó nem. Vicceltem, úgyis kommentálom, de csak annyiban, hogy mindenkinek ajánlom figyelmébe Tariska Szabolcs nagy terjedelmű leírást arról, hogyan lett az Amorf Ördögök.
"Kis idő múlva a Laci szólt, hogy lesz egy Hungarotonos válogatás lemez régi feldolgozásokból, csinálhatnánk rá mi is valamit. Brusi az azt megelőző napon hazafelé az Őrsön, az aluljáróban, a hajléktalan vásárban egy öreg nénitől vásárolt egy százasért egy kislemezt. Az egyik oldalán volt a Nekem a Balaton című szám. Délután megcsinálta az alapot, este felénekeltük. A válogatás lemezből persze nem lett semmi, de ez az egy nap alatt elkészült szám lett az, amellyel nem mondom, hogy egy csapásra, meg azt sem, hogy berobbantunk, de bekúsztunk a köztudatba, vagy legalábbis elhelyeztük apró kis bombánkat a gépezetben."


Annyit szeretnék ehhez én hozzátenni, hogy sok szempontból penget ez meg érzékeny húrokat tussal töltött szívemben ez a zenemóka! :) 

20120407

Húsvétra hímes tojást!

Kellemes húsvéti ünnepeket! :)


Leftfield

Az a helyzet, hogy nem tudok, és nem is akarok megszabadulni a kilencvenesektől. Illetve a kétezresek elejétől. Valahol ott, abban a szent időszakban érdekes volt mainstream...pontosabban az elektronikus mainstream. Onnan egy emlék, ide, nektek. És már tényleg lefekszem, mert elálmosodtam. 
 

Teleki - Villányi Pinot Noir


Elmélkedés jön az életemről. Csak a következő korok művészettörténészeinek kötelező elolvasni, de nekik tényleg. A többiek várhatnak inkább a következő bejegyzésekre egész nyugodtan.

Sokszor felmerül bennem mostanában az, hogy talán el kéne indulni. Talán itt kéne hagyni mindent és belevágni az ismeretlenbe, úgy mint Jack Kerouack tette az Útonban. Elstoppolni mondjuk…helyekre. Lenni, valahol máshol. Néha azt hiszem, hogy ez csak a honvágy egyfajta manifesztációja, hogy én csak Szentendrén akarok lenni ahol a kalandok mindennaposak. De nem, ott se azok. Ismerősök ismerőseinek ismeretlen haverjaival átélt bulik tudnak esetleg érdekesek lenni. 
Nem, ez tényleg egy elvágyódás. Meghódítani a világot, persze, egyszer, de előtte megismerni. Érteni ezt az egészet. Máshol lenni, vagyis folyton úton lenni helyek között. Elmenni egy évre mondjuk szart pakolni az Alföldre. Még egy évre fát vágni az Alpokaljában. Még egy évet takarítani egy kocsmában, például Borsodban. Nem tudom…tapasztalni. Megélni a világot. Annyira kiüresedik az élet egy idő után. Rövid idő után ha engem kérdeztek. Csak egyszerűbb elfordulni és belesimulni a mindennapok anyagi problémáiba, mint feltenni azt a kérdést, hogy "Baszki, jó helyen vagyok én?". Hiszitek vagy nem, minden nap felteszem magamnak ezt a kérdést. Valóban be akarok menni tanulni, grafikusnak, ami egyszer lenni akarok? Valóban meg akarom csinálni ezt a munkát? Valóban fel akarok kelni? Egyáltalán, grafikus akarok lenni?
A helyzetem talán annyiban egyszerűbb mint sokaknak, hogy tudom a választ. Majdnem minden nap megéri bemenni és csinálni a tudásért. Amikor meg nem, akkor is valahogy a grafika nagy célját szolgálom. Sose telik úgy el nap, hogy ne áldoznék valahogy a grafika oltárán. Mindig rajzolok. Valamit mindig teremtek, akkor is ha nem az iskolának. Illetve nem közvetlenül annak, előbb utóbb mindenképp oda transzformálódik a dolog. Az összes iskolai feladatom egy korábbi felvetés újraélése.
De mégis…mégis mindig felmerül a kérdés, nem lenne e jobb ha… Nem tehetek róla, talán alkati sajátosság. Az a gondolat, hogy mindenképp azt akarom csinálni ami a szenvedélyem, de ehhez biztosnak kell lennem abban, hogy ez a szenvedélyem. Újra és újra meg kell kérdőjeleznem az igazam, hogy kiderüljön a helyessége. Talán kicsit beteges dolog. Tényleg, szóval én nem mondom, hogy nem. De nekem nem elég valamire egyszer rájönni. Ez pedig erősség és gyengeség is egyben.
Erősség mert helyes. Gyengeség, mert sose leszek az a kőszikla ami lenni akarok. Illetve még olyan 10 évig nem. Az önanalízis, az újra és újra feltett kérdések meggyengítenek. Nem tudok őszintén hinni magamban se, csak ideig-óráig. Újra és újra be kell bizonyítanom, hogy azt csinálom ami helyes. Próbáljátok nem félreérteni, újra és újra meg kell váltanom magam. A köztes idők amik kifejezetten szarok. Ez egy ilyen dolog. 

20120406

Bloom - Sand Wave

Kanyarok


Huh..hol is érdemes el kezdeni. Legyen mondjuk az a rész, hogy tegnap elindulás előtt filmet néztem. Jó kis mozi, a címe Lightbulb Conspiracy. Érdekesen rímelt a nemrég nézett Objetcified-re. Míg előbbi a termékek tervezett elavulását boncolgatta, miszerint mindent úgy terveznek, hogy hamarabb elromoljon illetve gyorsabban elavuljon mint az szükséges lenne - mindezt azért, hogy a gazdasági növekedés folyamatos legyen. Más szóval, vásárolj, dobd ki és vásárolj megint. Utóbbi egy formatervezésről szóló film, ami a Design nagyszerűségét, a tervezés csodáit, az új termékek egyre jobb mivoltát vizsgálgatja. Mindkét film nagyon tanulságos a maga nemében. És az is érdekes, hogy az Apple mindkettőben feltűnik, persze teljesen más kontextusban. Előbbiben mint az egyik legnagyobb e-szemét szállító, a másikban pedig a formatervezést talán a legkomolyabban vevő cég. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy a két film között eltelt majd' 10 év, azóta az Apple is jóval komolyabban veszi a környezetvédelmet. Mindegy is, inkább a kontraszt a szép a dologban. Nade! 

Ott tartottunk, hogy épp befejeztem a Lightbulb Conspiracy-t mielőtt elindultam volna a plázába. Miért plázába? Olyan vagyok ott - kedves barátom Bozsó szerint - mint Korkodil Dundee a vegyesboltban. De nekem éppen ott volt dolgom, mégpedig, hogy megvegyek egy helyes kis cipőt Melindának. Mert akár hiszitek akár nem, nem csak a blogom lett öt éves, hanem a kapcsolatunk is. Éppen ma öt éve settenkedett oda mögém Miskolcon, hogy megkérdezze "Keresel valakit?". De erről majd később. Szóval pláza, helyes kis cipő. 
Odaúton végig a filmen gondolkodtam. Szóval ezen a vásárolj-dobd el szemléleten. Cipőt akartam venni Melinek, tudtam hogy szeretni fogja, de éppen ellenkezett azokkal az alapvetésekkel amiket a filmből tanultam. Miszerint amiből már van, abból ne vegyél még egyet, csak ha az előző tönkrement. Ne fogyassz csak azért hogy fogyassz. Erre eddig is igyekeztem figyelni - más kérdés, hogy az anyagi helyzetem nem is teszi lehetővé eszetlen vásárlást. De már meg is jelent lelki szemeim előtt a Krizbó aki azt mondja: mától csak akkor veszünk újat ha a régi javíthatatlan. De ebben hogy fér bele egy új cipő Melindának? Hiszen van neki. Minden nőnek van legalább egy, de inkább húsz cipője. Aztán meggyőztem magam arról, hogy az első számú prioritás Melinda öröme.
A boltba érkezve Steve Jobs nézett rám az Alexandra kirakatából az állát vakargatva. Miért vonnám meg Melindától a cipőt - illetve a hozzá köthető ideát - ha én gondolkodás nélkül vetettem bele magam a koplalásba egy laptopért? Az persze más, mondtam magamnak, a plusz funkciók az asztali gép helyett legitimizálják a vásárlást, illetve a régi gépem ma is működik, az öcsém használja. Nem termeltem e-szemetet. Ha meg tönkremegy a laptopom, majd beviszem egy Apple boltba ahol szétbontják és újrahasznosítják minden darabját, mert ezek a laptopok már ilyenek. 
Szóval bementem a Cosmosba és megkerestem a cipőt, amit korábban már együtt kinéztünk. Mit ad Isten, nem volt a méretében. Ez egyébként egy tényleg helyes, cseresznye mintás kis pipő. Megkérdeztem az eladót, hogy van e esetleg nagyobb. A csaj végigmérte az előtte álló, kalapos Krokodil Dundee-t "Nincs nagyobb, az női cipő." "Nem is nekem lesz…" majd köszönés nélkül távoztam a boltból. Nem is értettem a helyzetet. Ennyire hülye hogy lehet valaki, de tényleg? Na de mindegy. Kicsit csalódott voltam mert a sok gondolkodás oda vezetett, hogy mégse veszek cipőt. De aztán arra jutottam, hogy talán nem is baj. Nem kell olyat vennem amivel nem teljesen értek egyet, bementem hát Steve-hez az Alexandrába és kiválasztottam egy szuper kis Cohelo könyvet. Tudom, hogy azokat Melinda szereti és én is örülök neki, hogy olvassa, mert tényleg okos könyvek. Még szerettem volna venni valami fényeset is a könyv mellé, bementem egy bizsu boltba, de ott is elég lesajnálóan mért fel a csaj és el is hajtott, hogy ott bizony csak sok pénzért vannak értéktelen bizsuk. 
Aztán egész nap ezen gondolkodtam. Olyan furcsa dolog ez, az anyag és a szellem kapcsolata. Sokkal szívesebben veszek könyvet, mint mást. Legtöbbször könyvet adtam Melinek az ilyen ünnepekre, ha épp nem rajzot, vagy valami csillogó csecsebecsét. De korábban is, mikor még az osztálytársak zsúrjaira hoztam ajándékokat, azok is mindig könyvek voltak. Nem mondom, mert volt amikor mellényúltam… Egyszer egy matekból nagyon szuper osztálytársam buliján voltam. Általános 3. osztály. Talán 4. Mindenkitől tárgyakat kapott, vicces sapkát, jó pólót…én vittem egy matekfeladatos könyvet. Na mindegy. Szóval, hogy ez egy érdekes probléma. Anyag és szellem.
Ez az egész gondolatkör nagyon foglalkoztat. A pénzen megvehető javak értéke vagy értéktelensége. Hirdetem, hogy mindenből jó a kopott, régi, roncsolt stb. Szeretem a régi táskám, a kalapom amit még évekig hordok, a bőrkabátom ami elmúlt már vagy 40 éves, én pedig mindent átéltem már benne, amit csak egy kabátban lehet. Szeretem a régi gépeim, a megszokott tollakat, az élethosszig vett ArtPeneket. De közben meg itt figyel a laptop ami új, ragyog, fényes, tökéletes, és tulajdonképpen szimbolizálja az anyagi javak felhalmozását, amik nem tesznek boldogabbá. Azzal nyugtatom magam, hogy a laptopomnak van valamiféle kultúrája. Tárgykultúra, ugyan az, ami az én annyira szeretett régi dolgaimat is különlegessé teszi. A tervezők mindegyik esetben igyekeztek valami nagyszerűt létrehozni, valami maradandót, ami sikerült is nekik. De ez persze nem teljesen igaz. A laptopom jó esetben hamarabb használódik majd el, mint mondjuk a 30 éves kabát, de legalábbis elavulni tuti hamarabb fog. Persze más a felhasználás, más a cél…áh nem tudom. Ezek a dilemmák jó esetben élethosszig kísértenek. 
Aztán ma lett. Odaadtam reggel Melindának a könyvet. Örültem, mert örült. Ő is odaadott egy vaskos csomagot. A súlya és a mérete alapján nadrágot tippeltem volna bele. Melindától ilyesmiket szoktam kapni, a ruhatáram jelentős részéért ő a felelős és mondanom se kell, hogy mennyire boldog vagyok tőle. Mindig megtalálja azokat amiket én nem, ruhákat amiket sokáig és szívesen hordok. Most viszont megzavart, hogy bubis csomagolás kandikált ki a zacskóból. Ajándékomat megszabadítva a csomagolástól, Steve Jobs állát vakargató portréja bámult rám azzal a szenvedéllyel, ahogy egy épp megszületőben lévő termékére néz. Én pedig úgy érzem, valahogy kozmikusan körbeért a gondolat.


20120405

Húsvét

Kicsit korán van még a húsvéthoz, de azért itt van egy 8bit hímes tojás raportminta! :)

Csak úgy

Nagyon tanulságos előadásban volt részem tegnap! Zoboki Gábor tartott nekünk előadást, Matyi szervezésében akinek örökké hálás leszek amiért ezeket a neves építészeket elhozza ide Sopronba. Persze grafikus vagyok, máshogy közelítek hozzá mint egy építész, biztos nem is mond annyit sok minden, de hiszem, hogy jó az ha az ember nem szakbarbár és meghallgat másokat is. Annyi mindent lehet tanulni egy építésztől vagy egy formatervezőtől, még zenésztől is, ami beépíthető a grafikába és az aki nem él az ilyen lehetőségekkel hülye. Valahol minden tervező ugyan azokat a köröket futja, csak a kérdéseket más eszközökkel artikulálja. Sőt, ugyan azokba a mindennapi, szakmai természetű problémákba fut bele. Baromi jó volt hallgatni, hogy egy építész hogyan "veri" keresztül az álmát a megrendelőn, de ezzel együtt, hogyan csonkítja meg az elképzelését, ha a funkció úgy kívánja.

Más. Jót beszélgetünk tegnap arról az este után, hogy meddig érdemes, meddig lehet az embernek a saját szakmájában maradni. Mármint, hogy minden körülmények között ragaszkodni ahhoz amit tanultunk, ami - ideális esetben - a szenvedélyük. Én amellett érveltem, hogy a végsőkig. Sose fogok Tescoban dolgozni  vagy kávét hordani pár öltönyös-halottnak egy irodában. Elvből. Akkor inkább jóóóval kevesebb pénzért szerencsétlenkedek grafikusként vagy legdurvább esetben egy írószer boltban, mert azt egy más síkon de ugyan annyira izgat. Vagy még az se, de olyat nem ami nem visz előre. Persze az más, mikor kíváncsiságból, vagy tapasztalatokért elmész valahova "favágónak". De szerintem amögött is legyen ott az a tudatosság, hogy ezt valahogy beépíted a szenvedélyedbe.
Egyszerűen azért mert ez egy olyan dolog amiből nem szabad engedni. Tartozom annyival a saját tudásomnak, önmagamnak illetve a családomnak, akik lehetővé tette az egészet, hogy nem adom alább a legjobbnál - ami ebben az esetben az "álom követése". Persze ehhez tényleg kell a biztosság, hogy ki és mi vagyok. De inkább úgy mondanám, hogy az a fonal ami mindig visszavezet hozzá mert senki se teljesen biztos önmagában. Akinek nincsenek kétségei olykor az őrült.
De ha az megvan, foggal körömmel ragaszkodni kell hozzá. Ez egyfajta felelősség is. Felelős vagyok a belém ültetett tudásmagokért. Élnem kell velük és hagyni hogy növekedjenek.

Az meg szerintem tökjó hogy ezekbe a kérdésekbe sikerül belefutni az itt töltött évek alatt. És az töknemjó hogy elfelejtettem bort venni, pedig milyen jól esne...

20120403

DailyMeli #108

...azért a Crystal Method Sirius XMs "Community Service" 1/5/12 Mixe igen "karcol" a tegnap délutáni erdei kiránduláshoz képest! Király! :D ...és akkor felcsendül a mixben valami érdekesen ismerős, amiről később kiderül, hogy Ludmilla...

20120402

DailyMeli #107

...és most már újrakezdem! Napra pontosan egy hónapja nem készült új, de biztos észrevettétek, hogy a névkiírásos dolog nem tudott nyomtalanul eltűnni és mint a gaz, feltörte a betont is és előjött.
Az hogy miért nem vezettem, megvan az oka, de ez senkire se tartozik és mindegy is. Eltelt egy hónap, ideje visszatérni a jó dolgokhoz.
Az Enter The Volid képi világa volt az inspiráció, de ilyennel már jó régen kísérletezem, gondoljatok a villanyzene szórólapjára, vagy az esős neonos fotókra vagy épp a mostani fejlécre, ami az ETV előtt született. Imádom ezeket a neonokat, mindenféle becsillanásokat, vakító fényeket stb. Sugárzott képek... Mindegy, ezt csak azért mondom, hogy ne süsse rám senki, hogy koppintok valamit, mert az nem szeretem! :)

Bldg szülnpt Eszti!

Kicsit megkésve, de neonosan! :)

...helyett.


Transz...

Tudjátok néha teljesen össze vagyok zavarodva. Főleg olyan állapotban mint most: kicsit fáradtan, elvadult filmek után, telenyomva kávéval, agyba mászó dörömbölős zenével amiről azt hiszem, csak én értem teljesen és sok munkával a hátam mögött meg az arcom előtt.
Régebben az ilyen napokon történt az, hogy elfelejtettem mindent. Főztem még kávét, kidobtam egy csomó pénzt pizzára és 3-4 napig nem másztam ki a lakásból, csak dolgoztam, kurvajó filmeket néztem és alkalomadtán leugrottam az éjjelnappaliba borért. Éjjelente ez aztán elfogyott. Ájultan estem az ágyba reggelente és aludtam pár órát. Aztán mikor kiürült a hűtő, elfogyott a pénz és a bor, borostás lettem, büdös, zsíros hajú és rettenetesen kimerült, megszólalt az a bizonyos kézifék.
Lefeküdtem aludni, ez vagy 10-15 óráig tartott...aztán felkeltem délelőtt, kipihenten. Rendet raktam, kitettem a szemetet, letusoltam, hajat mostan, megborotválkoztam, szellőztettem, mosogattam stb. Kimentem a napra. Visszavittem az üvegeket és leültem kicsit a parkba, mosolyogni a napfényben. Vagy benéztem az iskolába, úgynevezett pofavizitet tartani. Meg se tudnám mondani mi ez pontosan. Valami különös formája az önpusztításnak? Alkotói hevület? De tényleg...szóval ez egy ilyen fura, napokig transz. De most nem így lesz. Hmm...ezt most nem sikerült igazán megfogalmazni de a lényeget biztos értitek.