20110827

Nappali éjjeli lepke...

...ami olyan mint a műanyag fakanál. 

20110803

Ősök


Há' de van hogy én is látom, hogy a gyerekeim néznek
Akkor mondom a csatomnak: "Most megfigyelnek téged
Úgyhogy viselkedj kérlek emlékezetesen,
Hogyha emlékeznének majd, nekik is menjen
Úgy, ahogy most nekem"

Tegnap valami érdekes történt. Érdekes...nem nem volt érdekes, mert apa sokat mesél nekünk a saját, illetve felmenői(ink) kalandjairól. Persze éppen azokban a pillanatokban mikor az ember kapkodva indul valahová és késésben van. Nem tudom...apunak erre van érzéke, hogy olyankor kezdjen mesélni, mikor éppen futásban vagyunk. Viszont ezt olyan jól teszi, hogy az ember máris nem rohan annyira. Valahogy meg tudja ütni azt a sajátos, huncut hangsúlyt amitől magával ragad minket, a hallgatóságot, a történet. Ma például a dédnagyapánkról mesélt egy s mást. Azt, hogy mennyire vagány egy ember volt de közben milyen kibírhatatlan. Egy gerinces, kemény fazon, akivel nem volt érdemes vitázni. Van is róla valahol egy képünk: olyan egyenes háttal áll, darutollal a kalapjában, hogy az ember olyat még nem látott. Apu elmondta, hogy az amúgy katolikusból lett református lelkész gyűlölte ha leesik valami. Széttörte a faliórát ha az megszólalt ebéd közben és alaposan megruházta a kocsist, ha az egy percet is késett.
Szóval végül késve indultam el a fotózásra, de közben nem tudtam szabadulni a történetekről amiket hallottam. Tessék, máris egy kis defekt. Az az igazság, hogy nem tudtam másra gondolni mint az én gyerekeimre, meg az ő gyerekeikre, meg azokéra. Mit mesélnek majd rólam? Egyáltalán, mesélnek e még akkor a szülők a nagyszülőkről? Lesz e egy Krizbai Gergely nevű unokám aki azt meséli majd a fiának, hogy dédapád, na az egy fura ember volt. A folytonosság. A családunk folytonossága és a történeteink halhatatlansága megmarad e? Tettem e, vagy teszek e olyat az életben, hogy legyen mit mesélni rólam? Mert például édesanyámról és apámról lehet mesélni. Hajjaj de mennyit! És ha egyszer lesz egy gyerekem bízom benne, hogy sokszor elkésik majd miattam, mert el tudom ragadni őt a történeteimmel, mesékkel, amik a múltunkat jelentik. 
Tudjátok hirtelen sok száz éves távlatban láttam a Krizbai nevet és annyira aprónak éreztem magam. Az ember csak egy kis láncszem, nem hogy az emberiség, de a saját családja históriájában is. És van abban valami, hogy legyünk méltók a felmenőinkhez, szüleinkhez...ahhoz a családhoz, amibe beleszülettünk. Mi építgetjük a saját "vérünk" történelmét, nem más. Ezzel együtt pedig, tágabb értelemben az országunk történelmét is. Tetszik nem tetszik, felelősek vagyunk a tetteinkért, mert azokról fognak ránk emlékezni, nem pedig a nagyszerű de meg nem valósított ötleteink miatt. Emlékezni. Mert talán nincs nagyobb átok annál, ha az ember egyszerűen feledésbe merül.
Na mindegy. Elkalandoztam kicsit. De úgy szeretnék valamilyen formában ott lenni! Hallani mikor a dédunokám siet valahova, de az apja feltartja azzal, hogy meséljen a "jó öreg Krizbóról, aki a dédapád volt és furcsa egy ember".