20101216

Road Movie

Úh...szóval izé. Azt ismeritek, hogy milyen mikor nem tudsz szabadulni attól a rengeteg mindentől ami a fejedben kering. Hogy tele vagy gondolattal, egy csomó mindent tudsz és egyszerűen nem tudod hol vedd fel a fonalat, hogy elmondhasd. Reméled, hogy mondjuk egy kiposztolt videó vagy valami kapcsán a másik hasonlót fog érezni mint te. Hogy a megidézett élet-hangulat majd ugyan azt juttatja eszébe, de persze az egész csak viszonylagos... Vagy felteszel egy fotót, és bízol benne, hogy pontosan érti a másik, hogy miért van az ott.
Ilyenkor leülnék valami kényelmes helyre, és csak mesélnék nektek órákon át. Mindenről. Amire rájöttem, átéltem...a sötét pillanatokról éjszaka, és a napfényesekről délután. Meg arról, hogyan keresi egy egész generáció az identitását a virtuálistól és képzettől felhígult valóságok között. Hogy miben látom a férfi nem kilátástalan hely keresésének tüneteit. Az összemosódó határokról a nemek között. Arról, hogy a rézkarc mit jelent nekem és mit  rajz, mit a filc, mit a papír. Mesélnék nektek hogyan riadok fel néha álmomból arra, hogy egyre csak rajzoltam, és mégse sikerült szépet festenem. Körülöttem szellemek, a terem falai elmosódott körvonalak csupán. Mesélnék nektek arról, mennyire égeti a csuklómat a karláncom hiánya. Mesélnék arról, miért vagyok szerelmes. Elmondanám, hogy merre sodródom...el akarom mondani. Mindent el akarok mondani! Mesélni akarok arról, hogyan égett el minden irat az anyakönyvi hivatalban sok sok évtizede, ezzel elmosva a Krizbai család gyökereit. Mesélni akarok a karácsonyról, elmondani milyen érzés felkelni. Milyen mikor sok a kötelességed, milyen mikor végre rájössz, hogy nem minden fontos. Rácsodálkozni erre arra...milyen gyönyörű a higanyszerűen csillogó sáros jég a betonon. A szél hogyan bánt kifejezetten pont engem, mintha kiszúrt volna magának. Mesélnék...egy életen át csak mesélnék. A fák elhalnának, az ég elsötétedne, aztán újra felragyogna, új levelek nőnének... én pedig csak mesélnék és mesélnék. Történeteket olyan helyekről, ahol csak én jártam. Elfelejtett városokról, lopott iPodokról és megujjazott ribancokról, benzinkútnál parkoló kamionosokról, utcasarkon megszólító kopaszokról, betelt noteszekről...úristen...felhőkről, kutyaszarról, olvadó hóról, elszívott bármiről, apró mérlegekről, szőnyegen ülésről, fesztiválról ahova egyedül keveredtem le, csövesekről akikkel beszélgettem és a sátramban aludtak, elhagyott telefonokról, megtalált bicskákról, üldözött betörőkről, haldokló macskákról, veszekedésekről. Mesélni az apám vállára esett hollóról, mesélni, hogy anyámnak hogy emelt kalapot még Barcsay is...de arról, hogyan érettségiztem, hogyan ébredtem ruhák között, padon...azt átsétált éjszakákról, a papról aki tolvajnak nevezett...úristen...annyi de annyi mindenről! 
Az életem egy hosszú road movie: pillanatnyi megállókkal. Néha stoppolok, néha ülnek mellettem a kocsiban, néha nem. Néha sírok, néha nevetek, és az egész egyre csak történik, és én el akarom mesélni. Mindent ami velem történt és történik, hogy sose tűnjön el. Mert nem is a vándorlással van bajom, hanem a felejtéssel. Mindenkik tudja, hogy élt egyszer egy Krizbai Gergely...egy Krizbó, aki Látott. Tudni, hogy az emlékeim nem halnak meg velem együtt.

Nincsenek megjegyzések :