20101207

Szemelvények

Ezek a szövegek innen onnan vannak. Egyik részét régebb írtam, másik részét mostanában. Van amit találtam filmben, dalszövegben, van amit nem. Elég személyes dolgok, és fura érzés megint ilyet kitenni. Rég volt fenn ilyesmi a blogon. Nem muszáj elolvasni. Tényleg nem. Egyedül a zenéket kötelező meghallgatni, de azt igencsak! 

Unkle - Follow Me Down
You're wondering if it's worth it
You're wondering what to do
You're asking me to see the future
And you want me to tell it to you

See I can't believe it myself
So how can I prove it to you
That this is all a dream

Okay follow me down
Come on you can trust me now
Okay follow me down
You can trust me now


Prológus

- Te miben hiszel? Istenben? Krisnában? De tényleg, miben?
- Hogy én? Abban, hogy van értelme.
- Mármint minek?
- Mindennek. Abban hiszek, hogy mindennek van értelme.
- Mármint, valami felső akarat vagy valami ilyesmi?
- Nem, nem egészen. Nem erre gondolok.
- Hát?
- Fú figyelj, nem tudom jobban körül írni. Csak, hogy mindennek van értelme és ennyi. Semmi több. Inkább figyeljünk.
Mindketten a horizont felé fordították a tekintetüket. A napot sűrű, fekete füst takarta.

**

- Vége a műszaknak Sanyi bá? - a mozgólépcsőn egy tagbaszakadt borostás férfi haladt apránként felfelé. Biccentéssel köszöntötte a kék bomberdzsekis kolegát.
- Itt vót' már az ideje Ferikém. Félidő van.
- Csak meg ne ártson Sanyi bácsi.
Ugyan már, gyógyszer! A felszínre menet megcsapta az a sajátos illatú szél ami kizárólag a metróba fúj.

**

Hosszan elnyúlik az ágyon - nincs annál szebb mikor egy lány nyújtózkodik - és rám néz.
- A világ szétesőben van és nincs aki összetartsa. Tudod te ezt? - Mindig jobb kedvem lesz mikor ilyeneket mond.
- Nos hát ebben az esetben igyunk kávét és hallgassunk tangót.

**

Jancsó Miklós
Lámpást adott kezembe az Úr Pesten
(részletek)

- Majd a Zsolt bead neked valamit gyorsan.
- Az jó lesz, kell egy kis anyag...figyelj, hol a Zsolt?
- Szerintem kúrja a feleségedet.
- Ja persze. Már annyi az idő?!
- Aha. Köszöntsed a vendégeket
- Mit mondjak?
- Hát valami európai dolgot.
- Jó. Drága barátaim csókolom a seggeteket.
- Jó?
- Aha, eddig jó, még valamit mondjál.
- Jó. Örülök hogy ide toltátok a ronda pofátokat. Illetve köszönöm, hogy megtiszteltek. A belügyminiszter úr sajnos nem tud jönni megint pukkantottak valahol. Azért érezzétek jól magatokat kaja pia a tata ízlése szerint
- Mi van a te sülteddel Kapa?
- Józsikám az az én receptem szerint lesz. Füttyel indul a buli!
- Piálás berúgás, a kerítés mellet lehet hányni de azért ne szarjatok oda.

**

- Ezt a szárnyat itt hagyom, jó Gyula bácsi?
- Én most pipázok.

Kispál és a Borz - Zár az égbolt
Úgy volt pedig, hogy ki fogjuk bírni,
Kíváncsi voltál, hogy kibírod-e,
Úgy volt, hogy mindig a másik hal meg,
Más bolondul meg, mi meg sose,
Egy mutatványom van még, ha látom,
Hogy sokan néztek, megmutatom,
Nálam egy fénykép, tessék csak nézzék,
Bálnák a parton, de minek vajon?


(tovább a teljes szöveghez)

A világ végén

A bevásárló központ tetőablakán csak úgy ömlött be a napfény. Megöltötte a teret és ha az ember becsukta a szemét és hallgatta a vízcsobogást, a paradicsomban érezhette magát. Persze az összképet elrontotta a vízből áradó klór szaga, az emberek folyamatos morajlása vagy tv képernyők, rádiók mechanikus zöreje. Aki viszont nyitott szemmel járt a plázában, annak ez mind természetes volt és éppen ezek hiánya lett volna nyugtalanító. A plasztik babák mű mosolya, a kirakatok természetellenes csillogása mind mind hozzátartozott az illúzióhoz, amihez itt a legtöbben ragaszkodtak.
- Fúj -sikított fel valahol egy vörös fotelben egy szőke lány - Azonnal öld meg! Felugrott a kanapából, és szemmel alig követhető mozdulattal máris két méterre állt tőle.
- Bébi ne égess már.
- De öld már meg lécci.
- Ez egy lepke.
- Igen, egy kurva nagy lepke!
- Ah... - a törékeny állat eltűnt egy hatalmas tenyér alatt, majd a kanapé műanyaga és a selymesre ápolt emberi bőr közé szorulva lehelte ki lelkét.
- Most már jobb? Tiszta geci a kezem ettől a szartól.
- Jó most mit kell itt izélni?! Tudod, hogy gyűlölöm ezeket az izéket.
- Megmosom a kezem, mindjárt jövök. - ahogy a férfi a mosdóba indult, a lány orrát megcsapta annak testéből áradó finom - és méregdrága- parfüm illata. Minden egyes fillért érezni rajta. Megérte. Maya Vulkán, ez volt a neve. Csodálta párja olajosnak tűnő szolárium barna bőrét, és ahogy feszült rajta a fekete, gyémánt mintás D&G póló. Megbámulta a Levi's farmer farzsebéből kikandikáló vastag pénztárcát majd a tekintete először a már megtöltött bevásárló szatyrokra majd a soron következő boltra kúszott. Sok dolguk van még. Ideje, hogy párja megmutassa neki: mennyire férfi.

**

Elmondjam mi a nagy igazság? Mi az ami kapcsán aprócskát csúsztatok? A keblem alatt hordok egy zacskó vizet én, nem kívánom azt, hogy fulladjál belém, fulladj belém. Az egész egyetem kapcsán persze. Mi az a nevetséges kis elhallgatás, ami miatt most itt ülök a gép előtt fél kettőkor és zokogok. Remegek és akárhogy próbálom a könnyek nem akarnak elállni. Busó sisakban a tél temetve lett...otthon csak a növények várnak, várjanak, nőttek eleget. Le kéne már az erotikáról pöckölni az éhenhalt legyet. A felkapott helyek is eltűnnek egyszer, akkor van végük ha te sem viszed tovább. Szóval ott tartok hogy miért zokogok órákon át a szobámban, holott semmi okom nem lenne rá. Hiszen sziporkázom amikor kell, a megfelelő időben a jó kérdéseket teszem fel, jó embereknek. Mondanak olyat, hogy csak kussolok. Mondok olyat, hogy kuss lesz és hiszek abban amiben senki sem. Látom merre tartok, tudom mit csinálok és tiszta papír a világ amire azt rajzolok amit akarok. És mégis. Most itt remegek a zokogástól. A kezemben az univerzum minden kincse és sose voltam elégedettebb a világommal.Viszont egyedül vagyok. Iszonyúan egyedül. A régi utcákba néz a nap, az utak folyók az autók halak. Úszunk ketten a rakparton épp a zöld hullám sodor, a város nyakék, a gallérja kék az égnek a lég kissé párás a hajadba a szép szirén dal szól a szív dala tán, meglódul velünk a karaván. Ugyan azt érzem mint egy pár éve a fotólaborban, ahol már csak én maradtam a régiek közül. Mindent tudtam, amit az új tanár épp csak tanított. A vörös fényben eszembe jutott az összes csoda amit mi ott találtunk egy másik időben. Végül a sarokba húzódtam és hogy senki ne lássa: sírtam. Sirattam az emlékeket. Búsultam, hogy mindent tudó "prófétává" lettem, akinek nincs társa. Magányosa, egyedül a metafizikával. Itt senki nem ismeri azt a világot ahonnan jöttem. Itt senki nem hallgat Amorf Ördögöket. Itt az emberek kevésbé csodálkoznak rá. Itt egyedül vagyok a mindennapi csodákkal. Itt én érzem magam az igazság tudójának, aki megosztja az ismereteit. De itt nincs társam. És, hogy erre rájöjjek kellett 5 unikum. Rettenetes. De persze nem lehet okom panaszra. A holtpont után rájövök, hogy ez nagyszerű dolog. Igaz a mondás, a saját hazájában senki nem lehet próféta. Azt csinálom amit szeretek. De az univerzumom kérdéseire egyedül kell választ találnom. Ez valamikor csodálatos felfedező út, máskor egy kilátástalan küzdelem, amire végül a feladással kapok feleletet. Aztán az érzés pár nap múlva tova tűnik, mert ez csak önálltatás.

**

Majd ezek után leültek a szikla peremére, a végtelenbe lógatták a lábukat. Kis idő múlva Horácius megszólalt:
- Ezek után barátom, hiszel még? - a mellette ülő fiú az alattuk nyújtózó feketeségbe bámult. Furcsának látta a világot: a térben óriási szigetek lebegtek szétszórtan. Néhányon tanácstalan emberek, akik ugyan így nézhettek rájuk.
- Itt ülnék még, ha nem hinnék már? - kérdezte a mosolygó költő szemébe nézve.


Lovasi András - Mire megtanultam
Mire megtanultam a leckét
Már új lecke van
Mire elmentem a Holdra
Már megjöttek onnan
Mire találtam egy álmot
Már a kirakatban állt
Mire divatba jöttem volna
Nekem már derogált


(tovább a teljes szöveghez)


Az Új világban

Ülünk ketten egy sörrel. Mármint Esernyő Úr meg én. Vigyorog. A kurva anyját, hogy vigyorog. "Na mi van"
- kérdezem tőle dühösen. "Rajtad röhögök Krizbókám" iszik egy nagy kortyot a becsempészett borból, látványosan, hogy a csapos biztosan lássa.
"Ez most mire volt jó?" eddigre már kidobtak minket a kocsmából. "Arra volt jó, idétlen kalapos barátom, hogy magadhoz térj egy kicsit jobban, mert azt látom, hogy lassan kezdesz megint visszatalálni a gyökerekhez, de egy beszari pöcs vagy ettől még." Baktatunk egy darabig a hófúvásban. "Ez aztán tényleg megérte. Nem lett volna egyszerűbb elmondani?" Rám vigyorog azzal a sajátos torz arckifejezéssel "Pontosan tudod, hogy egy hangot se jegyeztél volna meg az egészből." Eszembe jut egy Kispál dal a helyzetről: "Itt hagyom nektek ezt, nektek ez úgyis jobban tetszik. Dugjatok sírjatok dörgölőzzetek még legalább kétszer ennyit, aztán nyugodjatok békében s ha 'pokalipszis megvolt, aki föltámadt az ne röhögjön, azon a ki tényleg megholt!" meg az hogy "De aki mikrofont használ az hazudik"
"Esernyő Úr bazmeg, kellett neked visszajönni." Egyszerre gúnyos, együtt érző és barátságos az arca. "Vajon hívtál volna, ha nem akarnád hogy itt legyek?" Csendben gázolunk tovább a hóban egyre beljebb a ködben tompán derengő Erzsébet Kert felé.

**

- De akkor a tanár úr végül is engem -illetve minket- igazol! Mindent önmaga története definiál. Az út maga, amit egy identitás mentén tettünk meg!
- Igen így van! De erről majd beszélgetünk a szóbelin!

**

Mindig van gondolat, hogy küzdjek valamivel. Mindig van egy érzés, hogy gyötörjön valami. Mindig van egy feladat, hogy ne hagyjon nyugodni. De mindig van egy ceruza amivel elmondhatom valakinek.

**

Nem mindig tudom, hogy mit akarok. Van olyan - sőt általában így van - hogy sodródom amerre jólesik. Rajz eszközök, stílusok felé. Belekóstolok gondolatokba, filozófiákba. El emelek dolgokat és beépítem az univerzumomba.
Ellenben mindig érzem mit nem akarok. Mi az amiből nem kérek. Amit soha nem akarok érezni. Most például tudom, hogy a suli végén nem akarom úgy érezni: kihagytam valamit. Mármint, hogy nem használtam ki eléggé az iskola adta lehetőségeket. Ezért OMDK-zom, ezért piszkálom a tanárokat órák után és maradok rajzolni, amikor csak lehetséges. Vitatkozom amikor helyesnek érzem és figyelek amire kell.
Nem akarom, hogy ennyi gimnáziumi baszódás után egy morzsányi tudás is maradjon az iskolában, amit én nem szereztem meg, pedig kellett volna.
"Onnan fogod tudni, hogy jól vagy, hogy nem találsz senkit akinek a helyébe lennél. És bármibe kerül vagy akármi fáj, tudod, hogy élni lehet és nem csak muszáj. Úristen Úristen hogy én ezt mennyire unom. Belülről érzem és kívülről tudom, hogy: beszél aki keres, hallgat aki talál. Senki nem ért semmit. Az orvosok például nem értik a halált."

Radiohead - Everything In Its Right Place (Unkle remix)

Epilógus

Stina Nordenstam  - People are Strange (Doors) (Unkle remix)

Aztán a fák között Esernyő Úr megáll.
- Nézd Krizbókám - a hangja most nem is gúnyos nem is együtt érző, egyszerűen komoly - itt állsz két világ peremén. Ennél olyan sokkal már nem lesz szűkebb az ösvény. Én nem tudom, hogy ez mit jelent, de Te majd úgyis levonod a következtetéseket. Most pedig hazamegyek mert befagy a seggem...

Az utolsó szó jogán: Körülnézek. Minden a kérdéseimre ad választ. Az ecset, a toll, a papír, a felviaszolt padló, a halott ember szobája, a rohadó paprika, egy összegyűrt papír zsebkendő, a fénylő sólámpa, a hideg hószitálás, a fájdalom a mellkasomban, a piszkos teásbögre, a hajnali fény, az elkésett óra, a Kamera Által Homályosan és a Szabad Albemuth Rádió. Mindenhol körülöttem ott vannak a válaszok, a karom se kell érte nyújtanom. Én és az Univerzum egymás körül táncolunk egy életen át. A dolgok egyszerre esnek szét és forrnak újra össze. Mindet összevetve ez így együtt kibaszott jó érzés. 


Unkle - Unreal

Nincsenek megjegyzések :