20091113

Rupi’s Theme

Kimondhatatlanul hiányzott. Úgy mint egy leszokó dohányosnak egy szál cigi, drogosnak a betevő anyag, piásnak az ital. Hiányzott mint szerelmesnek a párja, fulladásnak a levegő, középszerűnek a nyári szünet vége. Hiányzott az Érzés. Ez a fajta érzés. Mindent befogó torz világ-értelmezés…
Regős Mesterrel a macskaköves utcákon kacskaringózva fennhangon beszélgetve…”Csaljuk meg Szentendrét!” ordítom, és Sopronra gondolok. “Hát azt azért még se…”. A macskaköves utcákat víziómban bérházak váltják fel…a vonat nincs messze, alig pár perc séta. Sírva könyörgök, hogy legyek már egyetemista. Aztán mégse engedem a könnyeket, nevetve, táncolva merülünk el Szentendre rosszalló pillantásaiban.
Hol van az érzéshez képest minden, ami logikus? Az elme támadásai porhanyósnak tetszenek a szellemi káoszban. A Református Gimnáziumra bökök, “Ide jártam!” kiáltom, míg Moha zúg a fülemben. Az élet értelmetlennek tetszik ebben a formájában. Eltartott vagyok, mondja Édesanyám, engem meg elfog a maró bűntudat és a harag. Én nem akarok az lenni! Nem akarok ebben az értelemben vett művész lenni! Nem akarom. Sopron felé epekedem, és azt képzelem kirúgják a lábam alól a talajt. Képzelem és remélem a reménytelenséget. 
A Cicámra gondolok, hogy hozzám akar költözni, és akarom hogy költözzön. Akarom hogy velem legyen és én vele. Akarom hogy lássuk egymást, ha úgy tetszik, meztelenül. Képletesen persze, és szó szerint. Emellett minek van értelme ha nem a semminek? 
Nyáladzva akarom a Próbát, hiába tudom a Nihiltől mit jelent ez. Értem, de nem látom még, homályba vesző kimondott szó. “Ki fogják rúgni a talajt”  mondja, és elmagyarázza milyen a fájdalom, ami így hangként pont olyan mint a vattacukor. Édes, ismeretlen, és vágyott. Nem szegtem meg az eskümet, nem döftem hátba az eszmét, pedig borzasztó jól esett volna.

Boldog Névnapot Regős Mester.

There is a house in New Orleans, they call the “Rising Sun”

Nincsenek megjegyzések :