20091116

Hajnal hasadta

Szar dolog éjszaka felébredni, és aztán nem visszaaludni. Első körben persze az ember megpróbálja a pohár víz és a fürdőszobai kitérő után folytatni a szemhunyást. Ez általában nem szokott összejönni. Ilyenkor egy komoly dilemmával találkozom. Kapcsoljam be a számítógépem, hogy belekezdjek mondjuk egy ilyen bejegyzés megírásába? Ezzel csak az a baj, hogy véglegesíteném vele az ébrenlétet. Ha bekapcsolom a gépet, teljesen esélytelenné válik, hogy visszaaludjak. Ez tehát a vereség elismerése. Hiába forgolódtam egy órát, álom- és értelem nélkül, ha bekapcsolom a gépet tudomásul veszem, hogy nem fogok tudni már aludni. Az órám fél ötöt mutat. Bekapcsolom a telefonomat, hogy felhúzzak egy laza, 10 órás ébresztőt, arra az esetre, ha visszaalszom. Mert visszafogok, döntöm el magamban, és végül nem mászom el a gépig.
A maroknyi kommunikátor abban a pillanatban felidegesít, amint bekapcsolom. Felvillan a kék kijelző, majd a telefon legalább ötször csipog, hogy a kikapcsolása óta mennyien próbáltak elérni, sikertelenül. Ezután újra csipog, hogy le fog merülni. Ezután csipog, hogy lemerült, majd kikapcsol. Hát a kurvaanyád…de tényleg. Akkor ne kapcsoljál be, tudod?! Akkor hagyjuk egymást békén! Elhatározom, hogy kidobom az ablakon.
Persze aztán lenyelve dühömet, megbocsájtok a kis köcsögnek. Mégis csak hű társam volt, megannyi megpróbáltatáskor. Kimászom az ágyból, kiszedni a töltőt az asztal alatti elosztóból. Elviszem az ágyhoz, bedugom a konnektorba, csatlakoztatom a telefon, majd bekapcsolom az ördögi szerkezetet. Töltődik. Belépnék az SMS-ekhez, hogy így vigasztaljam meg iménti veszekedésünk után, de persze nem tesz eleget a kérésnek: komótosan lefagy a főmenü. Végül sikerül kilépni, megnézni az üzeneteket, majd felhúzni az ébresztőt. Nyelek egyet, és halk, visszafogott ingerültséggel ejtem a Sátán találmányát a kisasztalra. Lehunyom a szemem, és aludni próbálok. Újra sikertelenül.
Na jó, akkor olvasok. Kaptam egy remek kis könyvet Bozsótól, régóta neki akarok esni, véletlen épp a kisasztalon van, hát akkor hajrá.
Bedugnám a konnektorba a lámpát, de a helyét a telefon töltője foglalja el. Elhatározom, hogy soha többé nem lesz telefonom, ha ez tönkre megy. Kivéve akkor ha lesz pénzem egy iPhone-ra. Némi variálással megoldom a problémát, és olvasni kezdek.
Ez még mindig egy olyan tevékenység, amit potenciálisan alvás követhet, belátható időn belül, nem úgy mint a gépbekapcsolás. Aztán mikor álmosodnék…mikor érezném azt a melengető puha érzést, elkezd ordítani öcsém telefonja. Fél hatkor. Mivelhogy nulladik órája lesz öcsémnek Pesten, indulnia kell.
Engem gyűlölnek a telefonok. Innentől persze már mindegy, Domi kávét kér, én kizökkenek, a könyvet nem tudom folytatni és mindennemű próbálkozásom a visszaalvásra értelmét veszíti. Végül feladom, és bekapcsolom a gépet, hogy megírjam ezt a hülye bejegyzést… Jóreggel!

Egyébként van ebben a telefon dologban valami különös. A húgom szintén telefonra ébredt pár perce, nekem pedig az jutott eszembe, hogy gépekkel, mechanikus izékkel szabályozott életünk van. Magunktól nem kelnénk fel időben. Az életritmusunkat azok a cuccok határozzák meg, amiket önként fecskendezünk a világunkba, aztán csodálkozunk, hogy el-embertelenedik minden. Hát hogyne, ha el-embertelenítjük a gépeinkkel, amik szabályoznak minket? 

1 megjegyzés :

DANA írta...

A gondolatmenet számomra sem új, én is agyalok - hideglelést kapok - a kérdéstől, akárhányszor szembesülök vele.

A legjobb az egészben az, hogy mindennek az elgépiesedésnek a tetejére, egyfajta koronaként tűzzük az érző gép meséjét: Az 5-ös robot, az i robot, az Assimov féle Daneel, az animátrix végül zöld szemű robotja, wall-e, stb. Ezek a robot megtanulnak érezni (!), hogy helyettünk, a már elgépiesedett emberek helyett legyen, aki érez. Sőt: adott esetben "visszatanítják" nekünk az érzést.

Gratulálok emberiség! Csillagos kettes, leülhetsz.