20090831

Elköszönés | Say goodbye

Áh…ehhez most semmi kedvem. Majd máskor._DSC1363-Edit
Halott szemek merednek az élettelen üvegen át egy betört képbe. Az üres tekintet mögött ördögök fogócskáznak az Agyban. Levernek mindenfélét, amíg a széken ülő kisangyal vodkát iszogat.  “Csak nem?” merednek az ördögök az időközben kitágult pupillákra. Dőlni kezd a padló. ”Hát ez elkúrtuk”, szisszennek fel egyszerre az ördögök, és a félrészeg angyal is lerakja Smirnoffos üveget. “Hát ezt el” szűrődik át a koponyán egy esernyős úriember gúnyos röhögése. Borul a fej. A polcokról gondolatok és érzések esnek a rideg márványpadlóra. Valahol a sarokban szétgurul egy csomó pajzán gondolat. Közben az ördögök kacarásznak. “Elkúrtuk…elkúrtuk!” éneklik kórusban. A koponyán kívülről jövő röhögés egyre hangosabb.
Az Angyalka, a sokktól kijózanodva elborzadva néz körbe. Épp csak egy kicsit nem figyelt. A lelki szemetesláda kiborul, és az ördögök nevetgélve másznak egyre magasabbra, hiszen a kiömlő szemét egyre  hatalmasabb halmot alkot a szobában. A ládából csak úgy dől a mocsok. Mindenki mocska.
Az Angyal a vodkás üveg után nyúl. Éppen sikerül elkapnia. A szeméthalom a plafonig ér, mire végre megállapodik. Végül a két ördög és az angyalka, hármasban, összeölelkezve ülnek a szemét lerakó tetején. Időközben be-be pottyan egy cigi csikk vagy egy banánhéj.
”Igyunk még vodkát” javasolja az egyik ördög és kikapja az angyal kezéből az üveget. Az tétlenül nézi, majd csuhája alól egy vörös festékszórót ránt elő. Hatalmas szívet fúj a falra, melyből drótok és kábelek lógnak mindenfelé. “Elkúrtátok…” mondja, letéve a spray-t majd meghúzza a Smirnoffot.
Goa üteme tölti be tompán az étert. Távolról hallatszik, éppen csak átszűrődnek a basszusok egy dimenziók közt feszülő pauszpapíron. A zene fényei átvilágítják a homályos felületet, így hamarosan megjelennek az éjjeli lepkék és a legyek. Dongásuk, apró szárnyaik suhogása elnyomja a zenét. Én egy kövön fekszem, egy forró kövön a hóesésben. Izzik alattam a kabát, izzik a cipő…izzik a bőröm és reszketek a hidegben. Talán kávét iszom, talán sört. Talán csókolok, talán ordítok. Lehunyom a szemem. Ez túl sok egyszerre. Csend lesz. A legyek és lepkék eltűnnek, hangjuk elhalványul a sötétségben. Változik a kép, villanások következnek.
Egy selymes puha bőr érintése a moziban. Egy kedves, lágy csók a dohszagú pincében. Izzadtság cseppek a Sajnosbatár koncert alatt. Malacsült és tusfürdős flakon a főtéren. Véget nem érő bulik és pörgés az átokverte állóvízben. Talán szeretem ezt a miliőt, talán nem. Talán boldog vagyok, talán nem. A váltások szétszaggatják a világok között feszülő apró hártyákat, egyszerre jelenik meg minden. Egyensúlyát veszti a világom. Nem vagyok elég erős fenntartani a rendet. Túl sok a szemét…túl sok a szépség…túl sok az ital és mégis túl kevés van mindegyikből.
A gombafelhők izzította horizont fölött kering egy félbetörött hold. Fekete ország. Nincs hova menekülni. Elfogyott a világ. Véget ért a nyár. Talán egyszer megmagyarázom. Talán majd egyszer megértem. Vagy nem. _DSC1056

20090830

Cinetrip

Ez messze a legkirályabb dolgok egyike amit a tévében látni lehet! Éjjelente nézzetek Filmmúzeumot!

Dexter

_DSC1289_-3_-2

20090829

A Fotográfia világnapja

Ma volt bizony! Majd írok is, kicsit később később, talán holnap.  _DSC1294 _DSC1298 _DSC1301 _DSC1310

20090828

Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

Babits Mihály – Fekete Ország

This is Living

20090827

Villanyzene 4, Beszámoló, Első rész

Az autólámpa fényében embereket látunk lebotorkálni a kiépített erdei betonúton. Apró mécsesek fénye dereng fel a távolban, majd hamarosan meghalljuk a hangokat is. Dübörgés tompa moraja szűrődik át a motorhangon, majd egy kanyar után felvillannak az első fények a fák között. “Látjátok, az ott a mi bulink!” mondja vigyorogva Dana. Annak ellenére hogy mi, a jegyszedők durván másfél órás késéssel érkeztünk meg – hála annak, hogy nem volt sofőr. Lenyelve mérgünket, Regős mesterrel elkezdtünk ráhangolódni a Villanyzenére.
A bulin persze akadt ezer meg egy feladat. Jegyet szedni, az időközben beérkező embereket lekalauzolni, kiosztani a feladatokat, olajat szerezni az aggregátorokba…ki tudja mi minden. Szerencsénkre rengetegen segítettek. Olyanok, akik véletlenül belekeveredtek a szervezésbe, akár megbeszélten, akár a bulin. A végén külön kitérek majd rájuk.
Egyébként a dolgok alapvetően működtek. Megérkezve láttuk-hallottunk hogy a buli megvalósult. Égtek a Kiégő izzók, Kaska Prodigy-t és Amon Tobint bömböltetett a hangalakból, a büfé pörgött, ahogy kell neki. Emlékszem ott álltam, és éreztem, hogy most valami nagyot sikerült összehozni. Igaz, hogy már előtte egyértelmű volt, hogy ez kizárólag azért lehetséges mert rengetegen segítettek, jórészünk mindenféle juttatás nélkül, merő jó szándékból,  de mégis, megvalósult. Az erdei buli, ami kívülről pontosan úgy nézett ki, mint ahogy annak idején elképzeltük. Vigyorogtunk, és bár se én se Marci se Dana nem tudtuk hol áll a fejünk, fel-le rohangáltunk mégis boldogok voltunk, hogy sikerült.
Az első komolyabb szemöldökráncolásokat a kalapomon koppanó esőcseppek hangja okozta. Láttam Marcin, hogy aggodalmaskodni kezd, de megkértem, hogy ne tegye, ne aggódjon. Az esőt nyomatékosan utasítottam, hogy ne essen, és részben teljesült is a kérésem. Ritkultak a cseppek. A buli meg se érezte a fák a takarása alatt, hogy egyáltalán esett.
A valódi bajok kezdetét az egyik önkéntes jegyszedő lány, Panka sóhajtása jelezte. Pár embert ingyen bevitt a srác, aki a helyszínt mutatta. Nem voltak hajlandók fizetni.  Mikor hallótávolságon kívül értek, Panka azt mondta, örül hogy most nincs lenn a buliban. Örül, hogy kinn áll az esőben, és jegyet árul partizás helyett. Így mondta “Olyan arcok mentek be akiktől most félnék lenn.” Összenéztünk Marcival. “Nem lesz baj, ne féljetek. Bunkók, de hát ők se akarnak balhét.” Persze ezzel mi is inkább magunkat nyugtattuk. Miért csinálna bárki bajt? A biztonság kedvéért szóltam Danának, tudni fogja mit tegyen. Árultuk tovább a jegyeket fenn.
Egy darabig nem is volt gond. Aztán hatalmas dörrenés hallatszott, füst szállingózott körülöttünk. Ordibálás lentről, a buli fényei pedig kialudtak. Hurrogás hangjai. Egy pillanatra megijedtünk, de valaki mondta, hogy csak petárdáztak, az aggregátort meg valószínűleg kihúzták. Lekísértem a jegyszedő lányt mert az ösvény teljesen sötét volt. Magamban morogtam, mert elfelejtettünk lámpákat kitenni. Aztán elrohant mellettünk egy alak, aki ismerősnek tűnt, sokat segített korábban. Pár pillanattal később hallottuk is az ordításokat. “Le leszel lőve a kurvaanyádba söréttel!” Megjelent egy srác, azt kérdezte, hogy nem láttunk e elszaladni valakit. Persze letagadtam. Biztos voltam benne, hogy aki menekült annak jó oka volt rá –szándékosan nem mondom a nevét. Azt mondta “megütötte a spanom egy vascsővel”.
“Vascsővel verik lenn az embereket….Jézusom” álmélkodott a lány mellettem. Mire leértünk elszabadult a pokol. Ezután ha nem is pánikba, de kétségbe estem.
Nem tudom időben elhelyezni a történteket, az egész összemosódik. Síró lányok képe villan fel, ahogy felkísérem őket a buliból, Kaska vállát veregetem, aki megtörve csóválja a fejét: be akarták rántani a bokorba két lányt, az egyikük a barátnője. Szilánkokat szedek fel a büféből, mögöttem elmondják, hogy valaki üres pálinkás üvegekkel dobálta a pultosokat. Dana bepattan a kocsiba, megkérdezem, hogy hova megy, azt mondja rendőrért. Egy srác ül, össze vissza vert arccal a büfés sátorban. A legtöbb szervező itt van, a dj-k próbálnak zenét csinálni, de reménytelen. Közben berángatják a kábeleket a tűzbe a részegek, akik beszöktek az elején jegy nélkül. Tétlenül nézzük ahogy szó szerint szétszedik a bulit. Kötekednek, ordibálnak mint az állatok. Fel-le rohangálok a büfé és a dj-k sátra között. Panni Sasit, a másik jegyszedő lányt  keresi a sírás határán a sötétben. Sasi korábban lement megkeresni kettejük eltűnt cuccait, aztán nem jött vissza. Megpróbálom valahogy bíztatni az embereket. Az eső közben zuhogni kezd, most már nagyon is érezzük. “Kobozzuk el az aggregátort” ordítja valamelyik állat. Elkezdtek a büfés sátor felé szállingózni. Kábé ekkor kezdtem komolyabban megijedni. Aztán visszajött Dana, akit egy jobb horoggal köszönt barátja, Barna. Hamarosan megérkeznek a rendőrök, és innentől kicsit megnyugszik mindenki. 

Vaskapu | Iron Gate

_DSC1136 copy 2_0001_Layer 1And2more A dolog valahogy úgy indult, hogy nem olyan rég, nem sokkal a Villanyzene előtt kiugrottunk Visegrádra hárman: Bozsó, Regős Mester és én. Megmondom őszintén én mindig ilyesmikre vágytam. Elmenni valahova, Barátokkal, kirándulni egyet, majd egy jókora korsó sör mellett nyugtázni a napot. Mikor Visegrádról visszajöttünk, már megfogalmazódott a gondolat, hogy legyen legközelebb. Lett is, a Villanyzene után amolyan pihenésképp._DSC1144 Helyszínnek Bozsó bedobta a kalapba Pilisszenkeresztet, Regős Mester meg egy amolyan szatirikus kis vigyorral hozzátette, hogy onnan nincs messze a Vaskapu nevű hely, ami majd nekünk nagyon fog tetszeni. Ahogy a szakállát vakargatta, érezhető volt, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű, de legalábbis tartogat némi meglepetést. És tényleg. _DSC1154 Követtük Marcit mint a Messiást. Akkor is ha olyan utakon vezetett minket, amik még hírből se ismerik a turista jelzéseket. Beértünk az Erdőbe: ódon, görbe törzsű fák gyökerekkel átszőtt birodalmába. A Pilis fáinak recsegő kórusa kísérte utunkat végig a nevenincs ösvényeken._DSC1160 Elérkeztünk a Keresztutakhoz. Bozsóval bizonytalanul egymásra néztünk, de vezetőnk pontosan tudta merre tartunk. “Gyertek” szólt hátra türelmetlenül. Mi mentünk, egyre csak feljebb és feljebb Regős Mester után. A hegyoldal meredekebb lett, a föld pedig porhanyós. Mintha csak a fák gyökerei tartanák egyben ezt a világot. Egy idő után apró kőrakáshoz értünk._DSC1163 Mi ugyan lepihentünk volna, de Marci tudta, hogy nincs messze a csúcs. “Mindjárt ott vagyunk, ezeken a lépcsőkön túl!” mutatott egy minden eddiginél meredekebb lejtőre. A csúcson mintha zöld napfény tört volna át a homályon. Erőt vettünk magunkon, és nekivágtunk.
A lépcsőket borzasztó régen építhették elfelejtett emberek. Benőtte őket a gaz és a nyers szikla. A fokokból alig egy-kettő maradt épen. Törzsekbe kapaszkodva jutottunk fel a Kapukhoz.100_4176 (ez nem az én fotóm! A lomboktól nem látszott ilyen jól a két kapu.) _DSC1166 Fenn tűhegyes mészkő sziklák vártak minket. Büszkén meredtek a ragyogó kék ég felé, kihúzva magukat, az Erdő fölé magasodva. Ős öreg Elementálokként óvták az fákat a betolakodóktól. Otthonuk a két roppant kő-kapu. Millió éve őrködnek már, strázsájuk örökké tart majd. _DSC1271 Feljebb másztunk a sziklák mentén, s újra a homályban találtuk magunkat. Egyre beljebb törtünk a fák közé.
Aztán a távolban mintha véget ért volna a világ. Láttuk, ahogy az erdő egyszer csak eltűnik. A törzsek között arany fény tört át, elárasztva a sötétet melegséggel. Kiértünk az erdőből. _DSC1224 _DSC1229 Egy mezőn találtuk magunkat, szabályos, négyszögletű tisztáson. Körbevett minket az Élet maga. A földről szamócát csipegettünk. Az erdő barátságosan ölelte át a teret mi pedig lubickoltunk a napfényben. Békét találtunk._DSC1228 _DSC1239 _DSC1251 Megpihentünk egy fából készült toronyban, majd elindultunk vissza. Még egyszer tiszteletünket tettük a Szikla őröknek, majd jó vendégként időben, illedelmesen távoztunk. Nem zavartuk sokáig őrségük. Lefelé egyszerűbb volt: a kövek között ugrálva-szökdécselve jutottunk le a hegyről. _DSC1275

20090821

Felperzselt Paradicsom | Burned Paradise

Világ apró darabokra tört. Rozsdaszín téglák hevernek a porban a lángoló égbolt alatt. A Nap kábán szédül alá a horizonton elnyúló árnyékokat, majd sötétséget hagyva maga után. A kietlen rónaság szikkadtan, repedezve hirdeti az örökké tartó elmúlást. A panelházak szétszórt maradványai mögött komoran füstölög a magányos kémény. Az életben maradtak kutyákként marnak egymás, és halottjaik húsába. Alvadt vér tapad a betört aszfaltra.
Az éjszaka leszálltával előmásznak a patkányok és más torz mutánsok a csatornákból. Vonyítások hangjai árasztják el a haláltól ittas utcákat. Egy-egy tetőn magányos emberek - élőholtak csupán - merengenek a csillagokkal beszőtt fekete égbolt felé. Kurblival tekert rádió recsegése visszhangzik a megtört épületek összefirkált falai között. A recsegés kávéházak lágy jazz muzsikájába torkollik. Aztán ez a tompa zene, az emberi kor egy emléke, végleg elhallgat. A csendet elhaló ordítás követi. Valahol kihunyt az egyik utolsó emberélet. Végül talán mindenkit utolér az elmúlás. Végül talán mind meghalunk.
Egy kopott fekete notesz gyűrött lapjaira írom ezeket a sorokat. Ülök egy elgyötört szerkezetű panelház tetején. Odébb kis tüzeket látok a háztetőkön. Mellettem is apró lángocska lobog. Jótékony melege emlékeztet a korra, amiben még autók rótták a mostanra gyökerek által felszaggatott betont. Boldogabb kor lett volna? Nem tudom már. Nem emlékszem rá. Elfelejtettem, milyen volt embernek lenni. A rádió hangja villanásnyi szikraként felidézett ugyan emlékeket, de az az érzés örökre elveszett. Magunk maradtunk. Külön-külön magányosan, Istennel viaskodva a túlélésért. Halott helyek között élünk.
Néha haragszom Istenre, amiért hagyta mindezt. Aztán mindig rájövök az egyszerű, nyilvánvaló tényre: az Ember perzselte fel a Paradicsomot. Az Úr kegyelmezzen nekünk.   DSC_6450 copy

20090820

Hermetik

Langyos a padló a hátam alatt. A levegő szintúgy, de nem zavaró egyik se. Műszálas nadrágot érzek magamon, felül semmit. A szemeim csukva, a kinti fények azonban átvilágítják a szemhéjamat. A kezeim a mellkasomon összefogva. Kinyújtom az egyiket és megérintem a padlót. Műanyagból van. Megkocogtatom, a hang visszhangzik kicsit. Tapogatok, de az ujjaim nem ütköznek bele semmibe. Elhatározom hogy kinyitom a szemem. Sok idő telik el, mire sikerül rávennem magam a mozdulatra.
A fény először elvakít, de a pupillám pillanatok alatt reagál: összehúzódik, én pedig apránként ki tudom venni a szoba falait. Mindenfelé fényesség, de nem látok lámpát. Maguk a falak szórják a fényt. Körbenézek. A nadrág, ami rajtam van narancssárga. Egyedül vagyok. Fekszem még. Feküdni jó. A padló puha melegsége - talán a lámpák hője? - kellemes.
Aztán megpróbálok felülni. Sikerül. Körbenézek, ezúttal tüzetesebben, de semmit nem látok. A szoba szabályos kockának látszik. A levegő friss és langyos, de nem izzasztó. Mintha légkondicionált lenne, de nem látok semmilyen berendezést. Hátrasimítom összekócolódott hajam. Nem érzek idegességet. Nyugodt vagyok. Megnyugtat a tér. Felállok. A mozdulat túl hirtelen történik, megszédülök, a szoba elmosódik. Eltámolygok a falig, mire a szédület elmúlik, és visszanyerem a látásom.
Tüzetesebben megvizsgálom a teret. Ablaknak vagy bármilyen nyílásnak, bejáratnak semmi nyoma, csupán hat, fényes, hófehér falfelület. Az élek találkozásánál nem látok se ragasztást se szegélylécet. Mintha egy anyagból lenne kiöntve a kocka, oldalai 4 méteresnek tűnnek. Kellemesen tág. Körbenézek még egyszer, de most se sikerül semmi újat felfedeznem. Zsebre teszem a kezem. Érzem, hogy valami az ujjaimhoz ér. Egy hosszúkás, talán henger alapú tárgyat tapintok meg. Előveszem. Hófehér hengert tartok a kezemben. Tüzetesebben megvizsgálom. A vége mintha lecsavarható lenne, akár egy kupak. 
Lecsavarom. Egy vágott végű fekete filc. Még egyszer körbenézek,  de sehol semmi. A fal felé fordulok, és a filcet a műanyaghoz érintem. A fekte pont szinte égeti a tiszta felületet. Mielőtt felrajzolnám a kérdőjelet a falra, újra megbizonyosodom arról, hogy egyedül vagyok e. Perceken belül a következő felirat áll a falon: mit keresek itt? Aztán rajzolni kezdek. Rajzolni a fehér kocka fénylő falaira.  

20090818

Villanyzene elővétel

Ó-ó! Lassan lejár a Villanyze jegyek elővételi időszaka! Holnap, 19-én éjféltől nem lehet jegyeket vásárolni, szóval jó lenne sietni! Lassan el is fogynak a tikettek, szóval siessetek!

Művészeti matszurbáció | Art-masturbation

Előállt egy olyan helyzet, hogy a húgom, Terka, nem tudja őrizni a Vajda pincét. Ez egy délelőtt 10-től délután 5-ig tartó mindennapos elfoglaltság lenne, amiért neki fizetnek, ha csinálja. Most azonban, mivel családi ebédre hivatalos, nem csinálja, én álltam hát be helyette. Háromezer forintot fizet, szóval annyira végül is nem gáz. A munka annyiból áll, az esetemben legalábbis, hogy kirakom a laptopot az asztalra, rajzolgatok, zenét hallgatok és ilyen bejegyzéseket írogatok. Van időm például azon eltöprengeni, hogy egy kiállítás teremőreként hogyhogy nincs ki ellen őriznem a munkákat. Az van ugyanis, hogy egy teremtett lélek se látogatja meg a kiállítást. Nem kell foglalkoznom vendégekkel, nem kell beszélgetnem senkivel a kiállításról. Egyszerűen csak ülök, és azon kívül, hogy nem mehetek el, azt csinálok amit csak akarok.
Ez egyfelől jó, hiszen kevés olyan alkalom adatik meg az életemben, amikor egyedül, elvonulva foglalkozhatom a gondolataimmal, anélkül, hogy bárki zavarna. Másfelől érdekes, és elgondolkodtató az, hogy a művészek és kiállításaik ennyire látványosan hidegen hagyják a közönséget. A pincében egyébként intermédia munkák láthatók. Ez jelen esetben projektorral falra vetített filmeket jelent. Végtelenített felvétel arról, hogy egy kalapos úriember áll az autópálya szélén, az autók pedig egyre csak elmennek előtte.
A vájt fülű értelmiség ilyenkor hümmögve az állát vakargatja, és szidja a művészetet nem értő közönséget, miközben valószínűleg közelítőleg sincs arról képe, hogy tulajdonképpen mit vetítenek elé a falra.
Az van, hogy a közönség eltávolodott a művészettől, mivel az eltávolodott tőle. Ez egyfajta művészeti impotenciát sugall. Szerintem legalábbis. Mert mi is nekünk a célunk ezzel a művészet dologgal? Mit akarok vele csinálni, ha nem csak az öncélú önkifejezés a vágyam? Akarok vele például közölni. Tartalmakat átadni. Megmutatni gondolatokat, jelenségeket. Ilyesmi. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nekem, mint közlőnek olyan nyelvet kell használnom, amit a közönség megért. A művészek persze ilyenkor azt mondják, a közönség le van maradva a kortól, nem ismeri a kortárs kifejezőeszközöket, és egyébként is nem a művész dolga az, hogy nevelje a befogadót. Ez akár igaz is lehet, valóban a közönség jó 100 évvel le van maradva. Picassonál véget ér a gimnáziumi művészet történet tananyag, már ha egyáltalán eljutnak odáig a nebulók. Ezután, hogy is lehet elvárni bárkitől, hogy legalább derengjen bármi is az egyszeri nézőben akár az intermédia kapcsán. Tehát igaz, a közönség le van maradva. Ez azonban nem igazolja a művész-közösség reakcióját. Kísérlete sincs arra senkinek, hogy felzárkóztassa a közönséget a művészethez, vagy legalább megpróbáljon olyan nyelven fogalmazni, hogy azt a nézők, a befogadók, akikért az egész végül is történik, megértsék a tartalmat. Ha egy nagyon vulgáris példát akarnék mondani: a férfi sex közben ahelyett, hogy tisztességesen kielégítené a nőt az ágyban, inkább maszturbálásba kezd, majd dühösen csodálkozik, ha a csaj nem éli át az orgazmust, és elhagyja. Így. Ugyanis az, ahogy a művész nem foglalkozik a közönséggel, öncélú módon fröcsögi magából az alkotásokat...ez kérem maszturbálás. Nyilván ezzel nem arra gondolok, hogy a művész térjen vissza mondjuk egy érthető klasszicizmushoz, vagy kezdjen el giccset festeni. Látunk olyan festőket ma is, akik vastagon benne vannak a figurativizmusban, felismerhető alakokat festenek, de ettől amit mondani akarnak még nem válik érthetővé. Mindez egyébként a művészek éhenhalása mellett azért probléma, mert a társadalomnak kell a művészet.
Az emberek vágynak az ingerekre, gondolatokra, amik messzebb vezetnek egy mosóporreklám tartalmiságánál. Szeretnének érzéseket látni, amiket értenek is, vagy legalább annyira be tudják fogadni, hogy elkezdhessék magukban értelmezni. Legalább el kéne nekik magyarázni, mitől jó az a festékpaca ott ahol van. Vagy miért korszak alkotó egy fekete négyzet a fehér vásznon – Malevics ugyebár.  
Mindezzel természetesen nem a művészek munkásságát minősítem. Ettől amit csinálnak nem rossz, születnek nagyszerű alkotások! Egyszerűen fájó a tény, hogy egy szűk - javarészt szintén művészekből álló! - közönségen kívül nem érti senki a munkákat. Az eredmény a sok üres kiállító terem, és alkoholista művész, “kielégítetlen” közönség, és végső soron a művészet elértéktelenedése.  

20090815

Háttérbörze

háttér 1920 1200 1920x1200, Villanyzene

woodstock 1920 12001920x1200, 40 éve volt Woodstock

20090811

Yo!

Képzeld el… | Imagine…

Különös hely az Agy. Sok cuccot lehet találni benne. Sok össze nem illő dolgot. Az enyémben például sok ilyen van.
Rozsdás tájak, rohadó épületek, leomlott hidakon tengődő boldog emberek, örökké füstölgő kémények…sivatagok, sziklák, kietlen pusztaságok. Birodalmak. Gigászi csarnokok, sok száz emelet mély metrók, metropoliszok fémes víziói…űrhajók, kopott páncélok. Ezek mind együtt élnek robotokkal, mechanikus lényekkel, programokkal, cyborgokkal.
Önmagukat felépítő felhőkarcolók alaprajzai, varázslók és mágusok…vagy csak Szabad emberek akik képesek repülni, súlytalanul átszelni a világot a gondolat sebességével. Holdbázisok körvonalai, kereskedelmi Mars-járatok menetrendjei, esendő hősök sziluettjei. A végtelenben kietlenül sodródó emberek fájdalma lüktet párhuzamosan a repülés örömével…azzal, ahogy a Duna fölött repülök, mögöttem fodrozódik a víz a légáramlatoktól.
Háborúk, világégések…a rombolás minden formája elevenen él a képzeletemben. De látom az utána következő új életet, a romokat benövő indákat, a törmelékek alól előbújó túlélőket akik megkönnyebbülve sóhajtanak fel: a civilizáció véget ért. Csodák, mítoszok, sárkányok, torzszülöttek és tündérek. Angyalok, ördögök…Istenek véget nem érő harcai. Drogtól megcsonkított elmék, őrültek, bohémok, gyilkosok, és örök mázlisták. Világok, ahol csak gázmaszkban lehet közlekedni, hatalmas kiterjedésű őserdők, dinoszauruszok és még annyi minden más. A lista szinte végtelen.
Mind mint egy helyre zsúfolva. El nem mesélt történetek, események…annyira sok mese, annyi világ, annyi univerzum. Annyi elmondanivaló…annyi csoda.
Néha úgy érzem megőrjít a zaj. Meg akarok mutatni mindent de nem tudok. Nem lehet. Mintha egy szívószálon akarnál átpréselni egy görögdinnyét. Azt akarom, mindenki lássa ezeket a helyeket. Ne csak én kalandozzak bennük, ne csak én ismerjem ezeket a titkokat. Mindent meg akarok mutatni. Mindenhova el akarom vinni az embereket. Lássatok mindent, amit én látok. Érezni ezt a káoszt…érezni minden egyes apró szegmensét egyszerre, de mégis elkülöníthetően…érezni…élni…látni. Azt akarom, egy pillanatra legyen mindenki én, hogy tudja milyen az…milyen reggel úgy utazni a villamoson, hogy látod kinőni Pestből a neon hirdetéseket. A sok száz emelet magas felhőkarcolókat…látni ahogy a Parlament eltörpül a gigászi cégek támaszpontjai mellett. Akarom hogy érezzétek, milyen úgy utazni a metrón, mintha az valahol sok száz méter mélyen a föld alatt közlekedne…érezni milyen mutánsok és robotok között utazni olyankor. Érezzétek a szélben a szellemeket vagy a napsütésben Istent. Érezzétek a karotokban végigfutni az erőt amivel bármit a magasba emelhettek…érezzétek, csak egy pillanatra, milyen amikor az ember hiszi, hogy tud repülni…mikor kikapcsolod az elméd, nincs gondolatod, szinte elválik a talpad a földtől, mikor nem gondolsz arra, hogy nem tudod megcsinálni.
Arra vágyom, megéljétek, mit jelent a képzelet.

20090810

Jegyelővétel!

Immáron hivatalosan is megkezdődött a negyedik Villanyzene jegyelővételi időszaka, ami augusztus 21-ig tart majd. Azután csak a helyszínen vehettek jegyet 900 pénzért, szóval érdemes lesz hamar beszerezni a belépőt, elővételben ugyanis csak 500 forint! Jegyeket nálam lehet venni, addig amíg van, szóval hajrá! Megtalálhattok majd a Duna korzón, csak keressétek a fekete villanyzene lobogót, vagy hívjatok telefonon: +36 30 675 9960.

Csupán információként, a jegyek eddig kábé hármasával mennek, nem lenne jó lemaradni igaz? :)

20090809

Villanyzene vol.4!!!

És igen, itt van a negyedik Villanyzene, amit rendhagyó, de inkább rendteremtő módon a holdfényben, szabad ég alatt tartunk Pilisszentlászlón! Tábortűzzel és a basszustól vibráló falevelekkel várunk az erdőbe, felszerelt büfével és irtózatos villanyzenével. A repertóárból nem hiányozhat semmi: találkozhattok a Goa –vagy Psy – szellemiségével, fűszerezve egy kis Minimal hangzással, desszertnek pedig az elmaradhatatlan Progressive Trance jut!
Ha pihenni lenne kedved, elfogyaszthatod a söröd és a jegyhez kapott INGYEN MELEG KAJÁT a chill sátorban, heverj csak bátran és nézz a tábortűzbe. A buli hajnalig tart, a nap első sugarait lüktető Progressive ütemek kánonjával fogadjuk! Mindenki jöjjön aki tud! Elővételben a jegy csak 500 pénz, érdemes hát így venni, hisz a helyszínen 900 forint!

net

20090806

20090804

Emlékeim Keneséről

11 Az az igazság, hogy nehéz összefüggésekben beszélni egy nyaralásról. Nem egyszerű összefűzni a mondatokat úgy, hogy a szöveg kifejezze az érzést amit közölni akarok. Nem akarok hát bajlódni és vacakolni azzal, hogy összefüggő bejegyzést írjak. Nem nagyon menne, nem is beszélve arról, hogy a felénél megunnám a szövegalkotást. Egyik mondat se lenne hű ahhoz, amit érzek, és nincs olyan írókám mint egyeseknek… 04 Nehezen alszom el. Küzdök az álmatlansággal a matracon, forgolódok. Pont elalszom mire szól a vekker. Csomagolok. Utazom. Vár rám a Keletinél, a metróban. Mosolyog. Megértő, kedves mosolya van, ami mintha azt mondaná nekem, szeretlek akkor is ha fél órát késel. Elnéző, gyönyörű szép mosoly. Izzadunk a vonaton. Aludni próbálok, Őt ölelem. Aztán derengeni kezd a kékség a horizont felé. Megjelenik a Balaton. Kékes tónusa hűvös, kellemes érzéssel tölt el. Nevetünk. 02 Egy úton megyünk, mellettünk házak, “Mindjárt ott leszünk édes”. Minden szava egy mosoly. Most azt mondja, kitartás, nem kell olyan sokáig cipelni a cuccainkat. Ironizálok. Nevetünk újra és újra, noha nekem a hátam törik ketté. 03 Takaros kis kertben takaros kis ház. Virágok. Erzsi néni unokája mutatja meg a szobát. Kicsomagolunk. Kacarászunk sokat. A Part felé vesszük az irányt. Megérkezésünket a Balaton hűvös érintése igazolja. Valóban itt vagyunk. Ezután kuszaság következik. 05 Vízcseppek szállnak a levegőben. Egy piros labda takarja el a napot egy pillanatra. Fények úsznak a tó felszínén. Alámerülünk, és nevetünk, kacagunk ugrálunk, labdázunk. Ember-testek között fekszünk a napon, egy pillanatra elmerengek a kérdésen, tömeggé váltam e, de aztán úgy döntök nem érdekel. Hamburgert eszünk és mirelit palacsintát. A reggeli fények puhán kúsznak végig selymes bőrén. Követem őket az ujjbegyeimmel. Takarók között fekszünk, forgolódunk reggelente, elnyújtózva ünnepeljük a csodákat. Pizzát eszünk, sajtosat. Apró lámpák világítják meg a pizzéria csendes teraszát. Alig hagyunk borravalót, véletlenül. 06 Viháncolunk a vízben, minden nap táncolunk a lágy hullámok között amik épp csak megemelnek bennünket. A derekába kapaszkodom, nevetve berregő hangot adok. Lehunyja szemét, megpihen a karjaimban. Elengedi magát, hagyja hogy repüljön a vízben. Ő most repülőgép, űrhajó, angyal. A labda táncol a víz fölött. Röpizünk. Csókolózunk, vizet fröcskölünk egymásra. 01 Hajózunk Tihanyba. Mellettünk söröznek, én rajzolok kicsit. A hegytetőn egyszer csak lesz egy Apátság. A giccsesre díszített templom kőfalai között sétálunk, ámulva. Én kritizálok. Aztán sajtos croissant-ot eszem egy pékségben. Ő is kér belőle, de szólok neki, hogy csak vigyázva, mert nagyon forró. Jégkásázunk a strandon. Egy kisgyerek félve kukucskálva nézegeti újdonsült szalmakalapom. A szökőkútba tartom a gépet és fényképezek. Kéz a kézben sétálunk a parton. Langyos a napfény, finom a kínai kaja. Összebújunk hazafelé a vonaton. 07 Harry Potter karaktereket rajzolok az ágyon, Ő olvasgat. Aztán barackot eszünk meg néha péksütit. Nevet rajtam, mert mindent mindig összemorzsázok. Kedvesen gúnyos kacagásától még inkább összemorzsáznám az asztalt, csak nevessen még. Nem tudok teregetni, mondja én meg sértődötten próbálok jobban teregetni. Mintha öt éves lennék, mint ő. Nevetünk. Mindig kacagunk, csiklandozom sokat. Azt kérdi, milyen ember az aki a lányok előtt csúnyán beszél. “Az egy minősíthetetlen faszfej akit szét kellene verni”. Kacagunk még. Egész nap nevetünk és labdázunk. Viháncolunk, hengergőzünk. Napozunk, barackot szedünk, labdát pattogtatunk a forró betonon. bekenjük egymást naptejjel. Úszunk a felhők tükörképében. 08 Messziről halljuk a buli hangjait, összesimulunk egy padon és az éjszakai Balatonba nézünk utolsó este. Hajók fényei keringőznek a vízen, mintha idegen űrhajók lennének. Borozom, ő kólát iszik. Nem enged fel a holdra, mondja, és inkább hozzám simul. Valamiért delfinek jutnak eszembe. A telefon kikapcsolva pihen a szobánk asztalán 09 Hazaindulunk, elköszönünk Erzsinénitől aki házinéni. Sokat pislog. Ad nekünk barackot. Forróság van a vonaton. Pestre érünk…aztán én hazaérek. Pest után Szentendre, mint egy falat kenyér, vagy legalábbis lángos. “Egész emberi színed lett” mondja valaki, más meg, hogy nem volt olyan jó hely nélkülem Szentendre. Este Dzsippezek az erdőben. Úgy érzem magam mint a Jurassic Park-ban Dr. Alan Grant. A platón állva a kalapomba kapaszkodom. Engedem hogy rángasson a kocsi. Végül alszom. Lehunyom a szemem, rá gondolok. Alszom, csendesen…békével. 10

20090802

Re:

Hazajöttem Keneséről. Már nem kell sokáig kibírni bejegyzés nélkül. A várakozás közben tövig rágott körmeitekre tegyetek tapaszt, guvadjon a monitorra Krizbón edzett szemetek és figyeljetek. Nemsokára jön az új adag napbarnított post halom!