20090726

Az idő múlása


21.13
Sört veszek Marcitól, az Elevenkert csaposától, és valahol mélyen belül még mindig a sikertelen felvételimre iszom. Nem tudom eldönteni, örömömben vagy bántomban. A kudarc, a sikertelenség érzése viaskodik az így nyert tanulásra, munkára, fejlődésre nyert idő örömével.

22.25
Törökülésben ülök a Korzón. Az Elevenkertből kiszűrődnek az KettőKettő zenekar aznapi utolsó akkordjai. Borozunk a mellettem ülő Krizsóval, és a kisemberről beszélünk aki hatalomhoz jut. A kisstílű kompenzációiról, arról, hogy miképp él majd vissza azzal a kevéssel ami megadatott neki. Kalauzokra, parkoló őrökre gondolunk, akik semmiben nem különböznek a náci tisztektől. Egyiküket se menti fel erkölcsileg a jelmondatuk: Én csak a munkámat végzem.

23.15
Bemászom a kerítésen, hogy legalább beszóljak, nincs kedvem ma társasozni, inkább hazamennék. Felderengenek a ma reggeli fejfájás és kelletlenség emlékei, az esti beszélgetések álmosító eredményei. Afféle tompaság állapota. Aludnék, vagy ha nem lennék fáradt, sétálnék a Postás Stand-on a szélben.

00.38
A szellemi tulajdon kérdését firtatjuk A kalózkodást, a zene- és filmlopást hasonlítjuk össze az egyes emberek, egyes művészek szellemi tulajdonával. A kiadók és cégek hatalmának megrendülése az ami történik. Az illegális file-csere, az információ szabad áramlása…ezek mind mind az információs forradalom részei.

01.37
Dobok egy kis piros kockával. Pár lépéssel arrébb vezetem a pályán a bábum, majd pörgetek egy kerékkel. Koponyára mutat a nyíl, így egy műanyag halálfejet dobok egy lyukba. A leguruló fej visszadobja Dana és Krisztián bábuját így egy mezővel az én figurám mögé kerülnek, immár harmadjára. Óriási mázli. Várom a következő dobást, egyre jobban tetszik nekem ez a társasjáték.

03.56
140-el visítunk a Corától Szentedre felé. Hajnali fények ébredeznek a horizonton. A narancssárga és a kék különös találkozása az égen. A kalapomba kapaszkodom, hogy le ne fújja az ablakon betörő menetszél. Krisztián, a sofőr, félig kilógva az ablakon a kocsi hátsó felét vizsgálja. Recsegnek a hangfalak a basszustól, én pedig várom, mikor csúszik már még egy tízessel feljebb a sebességmérő. 

04.39
Bejegyzést írok. Gépelek legalább valamit, végre. Egyáltalán képes vagyok gondolatok kifejtésére, és ez jó érzéssel tölt el a többnapos semmi után. Annyira várom már a Balatont.

Az idő, egyfajta felfogás szerint azonban nem lineáris: az események egyszerre történnek. Az időbeli elhelyezés fogalma értelmét veszti egy ilyen rendszerben, hisz minden ugyanakkor van. Az Isteni perspektíva állítólag valami ilyesmi. Ez nem predesztináltság, a fogalom eszerint nem értelmezhető.
Én most a korzón ülök, dobok a kockával, kidobom az üres söröspoharat, átlépjük a 140-t, sört veszek Marcitól, bemászom a kerítésen és a szerzői jogról vitatkozom éppen. Te végigolvasod a bejegyzést mikor én leütöm az első betűjét. 

20090723

Tájékoztatás | Information

_DSC9534-Edit “OFIK nem hivatalos tájékoztatás: Ön nem nyert besorolást egyetlen jelentkezési helyre sem. Bővebben:www.felvi.hu”

20:03, 23-07-2009

Szúnyog | Mosquito

_DSC9532Szinte már látom, hogy a természet egy hirtelen ötlettől vezérelve óriási, mutáns szúnyogokkal reagál az emberi beavatkozásra. Ezrével özönlik el a városokat, amiket váratlanul ér majd az invázió. 
Az emberi faj, rettegve a kipusztulástól felgyorsítja azokat a kutatásokat, amik a fúziós energia felhasználási módjait keresik. A föld alá költözünk a szúnyogok elől. Városok, kolóniák jönnek létre a földkéregben, szívükben kihunyni nem akaró  fúziós erőművekkel, amik számolatlanul ontják magukból az energiát. A felszínen dúl a nukleáris nyár a harcoktól. Gombafelhők szegélyezik a horizontot.  Tomboló radioaktív hőséggel és atombombákkal kell hát dacolnia a szúnyogoknak.
Az Egyesült Nemzetek vezető megrettennek, mikor látják, a szúnyogok alkalmazkodóbbak mint gondolták. Végül az utolsó felszíni támaszpontot is fel kell majd adni, az emberi faj pedig végleg a föld alá menekül, a mesterséges napok birodalmába, átadva a kék ég fölött uralmat a Föld új urainak, a szúnyogoknak.rajzok 026

20090720

Rajzocska | Drawy

Rajzocska a moleskinbe, úgy jóérzésből, tartalmatlanul.

Fügefa | Fig tree

_DSC9491 Aki járt már nálunk az tudja, hogy a kapunkon belépve egy Ősdzsungel várja a kertben, magját egy  fügefa adja. Ha ezen átverekedte magát a vendég, juthat csak el a házhoz.
A valamikor takaros kis fügefácskából mostanra  ugyanis terjeszkedő, fotószintetizáló Napmogul lett. Hatalmas leveleivel, messze nyúló, sima ágaival védi lakásunk lakóitól és vendégeiktől. Valahányszor valaki a kapu felé indul, a levelek susogó kórusba kezdenek. Azért mondom külön, hogy a kapun, mert lehet a kerítésen át is közlekedni, de ezzel a lehetőséggel többnyire csak én élek a családból, meg alkalmanként egy-egy betörő. Na de ott tartottam, hogy a fügefa. 
Az az igazság, hogy én nagyon szeretem ezt. Szeretem érezni a leveleket, ahogy susognak körülöttem mikor a kapu felé veszem az irányt. Szeretem az érdes érintéseiket a bőrömön. Nem a gyermekkori kalandfilmes vonal az ami ilyenkor előtör belőlem, hisz nem akarok machatéval utat vágni magamnak. Inkább a természet közelségének érzése az ami dominál._DSC9490

Időnként találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a kijutás a kertből tökéletesen lehetetlenné vált az ágaktól. Ilyenkor különböző audió- és lankábelekkel segítünk a problémán. _DSC9493A vastagabb ágakat egymáshoz kötjük, így nyerve némi teret a közlekedéshez. A Fa azonban nem állt meg soha a növekedésben alantas kis trükkjeinktől: egyszerűen benövi a kábeleket és terjeszkedik tovább.
Legvégső esetben a szülők, akiknek nem fűlik a foga a piszkos munkához, magukhoz szólítanak engem, legnagyobb fiúkat. Gyászos, komor tekintettel néznek rám. Én ilyenkor már tudom, mi a teendő. A metszőolló hűvös markolata simul tenyerembe, én pedig a lehető legkevesebb ágat levágva, török némi utat a kapuhoz. A mai bejegyzés ennek állít emléket._DSC9489

20090719

Summa Túlcsordulás

Kiegészítésként az előző bejegyzéshez: a dolog tanulsága az, hogy a külső kommunikáció miatt, a más emberekkel történő beszélgetések, érintkezés által a belső kommunikáció, a saját lelki-szellemi térrel folytatott információcser ami megsínyli az állandó kapcsolatban létet.

Túlcsordulás | Overload

Hallottatok már a Twitteről? Nyilván rémlik valahonnan a név. Azt kell róla tudni, hogy egy divatos közösségi hálózat, az érdekességét pedig egy túlbuherált iwiw üzenő fala adja. Van egy fal, ahol az általad kiválasztott ismerősök beírásait olvashatod – ez az ő mikrobloguk, leírhatják, hogy éppen mit csinálnak. Olyan mintha egyszerre 130 emberrel chatelnél egy kövér konferenciabeszélgetésben. A Twitter szerint ez azért jó, mert folyamatos kapcsolatban vannak egymással az emberek. Sokat töprengetem ezen, és az az igazság hogy semmi vonzót nem találtam benne. Mondok egy példát.
Reggel általában telefon csörgésre kelek. Valamelyik barátom hív, többnyire nyomós indokkal, de lehet egy jövőbeli munka ígérete is. Amint leteszem a telefon, találkozom valamelyik családtagommal, aki alapból hendikeppel indít, hisz ő lesz a második aznap, aki miatt nem tudok egyedül, csendben gondolkodni. Rövid súrlódások árán kizavarom a szobából, ahol el tudom olvasni az e-mailjeimet, iwiw üzeneteket, megnézem a telefonomban az elmulasztott hívásokat. Mind-mind azon emberektől van, akik kapcsolatba akarnak velem lépni. A nap hátralevő részében is jönnek az információk, bulikról, hírekről, újságtól…mintha egy nagy társaság közepén lennék, ahol felváltva beszélnek hozzám az emberek. Eddigre minden reggeli gondolatot kimosott a fejemből a sok kapcsolat, és az egyetlen, egyre erősödő érzés az, hogy hagyjon békén mindenki, hogy egyedül akarok lenni. Összerezzenek a telefonhívásoktól, és jön az ismerős “Nem érdekel amit mondani akarsz!” felkiáltás. Előbb utóbb kikapcsolom a telefonom, és nem válaszolok a levelekre.
Persze ez sok sértődést szül, rengeteg kérdőjelet. Az állandó hívásokat és kérdéseket, hogy hol vagy már Krizbó, miért nem jössz, mi bajod, miért keresel kifogást, miért zavarsz ki a szobából, miért vagy ingerült, miért nem keresel soha. Ha ehhez hozzávennénk a Twitter gondolatát, ahol még azt is közli velem a világ, hogy éppen a WC-n ül, és nekem annyival kevesebb időm van a saját, zárt gondolataimra…szóval így.
Miért írjak hát blogot rendszeresebben, vagy egyáltalán mit írjak fel a blogra és nem utolsó sorban mikor? Az a helyzet, hogy a telekommunikáció vívmányai, legyen bármilyen csodálatosak is, mindent elvettek a privát szférákból. Túlkommunikáltak vagyunk, mondhatni
Amikor a blogot indítottam valami olyasmi volt a cél, hogy leírjam amit gondolok a mindenségről. Most nincs időm gondolkodni, a mindenség meg az agyamra megy. Fura mód az egyetlen dolog amire vágyom, az egy kis csend. Persze nem a klasszikus értelemben vett némaság. Rádiócsend. Kommunikációs feketelyuk. Egy tér, amibe semmi élő nem furakodhat be. Kuss. Persze ezt nem lehet, kapcsolatban kell maradnom az emberekkel, akik tényleg fontosak.
Megoldásként két telefonszámot javasoltak. Na most ezzel a második szám ötlettel csak arra világítanak rá, hogy nem értik a problémámat. Én nem akarok kommunikálni. Van olyan, hogy senkivel nem akarok beszélni. Csendet akarok magamnak és a gondolataimnak. Nem akarok elérhető lenni. Ez nem utálat vagy harag, egyszerűen az a fojtogató érzés, hogy elvesztettem a privát szférámat, már ha volt bármikor is ilyen egyáltalán.
Mielőtt bárki elítélne az elvonult neo-remete ötlet miatt, gondoljátok végig, hányszor akartátok a falhoz vágni a telefont reggelente, vagy délután kaja közben, vagy gondoljatok arra, mikor volt időtök utoljára egyedül lenni, egy kedves kis szobában és a plafont bámulva gondolkodni, anélkül hogy ne hallottátok volna olykor az e-mail érkezését jelző ismerős hangot.
Egyébként a tegnap képnek is valami ilyesmi tartalmiságot szántam. Egyedül, csendben meginni a kávét a hófehér ürességben, és gondolkodni.

20090718

Ül | Sit

Marcinak köszönet a fotóért!

20090717

Bogár király | Insect King


A gyilkos bogárkirály rohama az oszló hús ellen. A semmi minden irányból feszíti a gondtalan szenvedő izmait. Csont és izom feszül egymásnak közel a szakadáshoz. Vércseppek peregnek a sápadt bőrön, ízük sós az izzadtságtól. Nedves harc a forrósággal, a lebegő sziklák között: az elkeseredés emeli magasra a fájdalmat, akár egy könnyed tollpihét egy angyal szárnyából. Gyötrő álmok ikrekről, repülő biciklikről…eloszlanak a spirálisban, ami egyre csak járja végtelen köreit akár a megvadult fűrész pengéje. Valami ilyesmi történik.
A pontszámok, értesítők fülledt dzsungelében törünk előre. Az esernyő cafatokba vágva is nyújt ugyan némi védelmet, de arcunkat nem menti meg a sebektől. Talán láttunk valamennyi fényt, egy bizonytalan irányba ám a figyelmet megzavarta a szellemtömeg. Dudorászva keringtek körülöttünk az erdőben. Sörrel és halállal kínáltak, mintha nem látták volna az erdőt. Átlebegtek a fákon, amikbe mi rendre beleakadtunk. Elvesztettük hát merre volt a fény, a szellemek pedig kacagva eltűntek. Egyedül maradtunk.
Repülünk, vagy talán inkább felfelé zuhanunk. Felesünk a felhők közé amik nedves vattacukorként, émelyítő, keserű ízzel simogatják behegedt sebeinket. Gyötrődünk. Elmerengek a homlokomon, a kalapom alatt végigcsorgó veríték tartalmiságán.
Meztelenül állok, kezemben egy karddal. Ellenségem a kémény lábánál vihogó Esernyőúr. “Te vagy a lovag, ki önmaga ellen küzd mi?” Én vagyok a lovag, aki önmaga ellen küzd? A homok alatt hallom a gyár kattogását. Fogaskereket. Megszámlálhatatlan mennyiségű fogaskerék. Suhintanék a karddal, lelki szemeim előtt látom a kémény összeomlását. Látom, ahogy a homokszemek ellepik az esernyőt is…pusztulásukra süllyedni kezdek a homokban. Mint egy mocsár, holott nem az: vézna kezek rángatnak a mélységbe a homok alól. Körmük a bokámba mélyed. “Mi szeretünk” suttogják. Pórusaimból vér folyik…feleszmélek. Ott állok még a sivatagban, mozdulatlanul bámulva vihogó nemeziseim…nem sújthatok le rá. Eldobom a kardot. Hangokat hallok. A külvilág tompa hangjait. Anyámét, Apámét…Öcsém nevetését, Húgom megjegyzéseit…a világ betolakodik a jelenésbe, én pedig a számítógép előtt találom magam, egy bejegyzést írogatva. Körbevesznek. Szeretetük lándzsaként szúrja át a gondolataim. rajzoló inas

Hic transit gloria mundi...

...Így múlik hát el a világ dicsősége.

20090716

Isten

Egy lány fut, vagy kocog végig a Duna korzón. Távol, valamerre nagyon messze a bizonytalanban, láthatatlanul fénylik a Cassiopeia. Egy mozdulatlan hullócsillag szeli át a semmit. A Balkán szellemé ez a kora éjszaka. A tomboló, sötét, akasztott zene, halálraítélt lelkek számára. Kusturicát izzadunk a szúnyogoknak. "Mi ez a fekete zászló? Isten meghalt?" idéz egy ismeretlent a Kollega a Templomdombon.

20090714

"a" betű | letter "a"

Estefelé jön majd egy kis írás a minimalizmusról!