20090531

Egy esős Vasárnap délután | One rainy Sunday afternoon

Megtaláltam a gépemen minden Palecbo albumot, amiből igen hamar elegem lett egy ilyen nap, szóval az alábbi finom kis minimal mormol csendesen, egyenest a Kultplay-ról, amiről még szó esik majd.

SANSULA Dominik Eulberg musicvideo from dirk rauscher on Vimeo.

Ezeken a napokon, így egy 14 órás alvás-matiné után valahogy nincs kedve az embernek…igazából semmihez. Egyedül lenni, kávézgatni, bambán híreket, lemezkritikákat olvasni. Legfeljebb ímélezni, az iwiw adatlapot nyomkodni…hogy is mondta Adams, A lélek hosszú sötét teadélutánja. Rátaláltam amúgy egy igen-igen jó zenére valamelyik nap a Kultplay-en amit most ajánlanék is, egy nagyon jó szellemiségű művészeti portál, ahol helyet adnak a grafittinek meg a médiaművészetnek is. Ja igen a jó zene. Az elődaó Moloko, nagyon jó az oldal kísérőszövege, olvassátok el majd. Bekerült az oldal a linkek közé.

"Hatalmas bulik voltak ott, mindenki vigyorgott egyfolytában, és mi azt gondoltuk, hogy Budapest tök jó hely. Az is volt btw."

DSC_7058

Na szóval hosszú sötét teadélután…mikor a legnagyobb bajom, hogy öcsém mögöttem tanul, meg-meg löki a székemet, és random szerűen olyan kérdésekkel bombáz, mint például, hogy szerintem mi a Totem, majd a válaszom valami olyasmivel szakítja meg hogy Gúúúgöl, ezzel arra célozván, hogy írjam be a keresőbe, mi is a totem.

Ja, és hogy miért ez a legnagyobb bajom? Mert hiszen úgy néz ki, jók lettek az írásbeli érettségik. Nem lett kettes, de mégy egyes se. Persze nem gondolom, hogy tennék különbséget a jegyek között.
Két kategóriát tartok fenn a tanulmányaim értékelésére: megbuktam vagy nem buktam meg. Ez nagyjából egyenértékűvé teszi a jelest a kettessel. Hol is tartottam?

DSC_7277
Szóval az én olvasatomban pont ilyen egy vasárnap délután. Méla, semmittevős. Talán kitakarítanék, ha öcsém nem tanulna, és pár perc múlva nem ücsörögne itt a húgom...vagy rajzolnék, ha nem ott tanulna öcsém...remélem kezditek kapizsgálni a problémát ami alantasan bekúszott ebbe a nyugis kis délutánba.
Ja és megint működik az Analytics. Tegnap szántam egy kis időt arra hogy rendesen beállítsam. Jó mi?


20090530

Kísérlet


Mostanában kísérletezem egy saját stílussal, ami egyszerre tud festészetként és kontúr alapú grafikaként működni. Lassan haladok...gyötrelmesen lassan.

Skicc körkép


Ezeket most így ide, mert miért ne?

20090527

Pár borús gondolat | A couple of gloomy thoughts

Lillafüred



Egyenesen a Moleskineből | Directly from Moleskine

rajzok 019_2Havazott. Azon az éjszakán nem lehetett egy méternél messzebb látni a hózáportól.

rajzok 018Az az este nem volt különleges. Ültünk a Korzón a magunk kis söreivel, és a Kollega laptopjába bámulva csodáltuk a templomokat amiket aznap, valamivel korábban látogatott meg a családjával. Aztán autókról meg kereskedelemről beszéltünk. Végül Miskolcról és az Újvilágról.

Ikonográfia | Iconography

01 02 03all

A Fény | The Light

A Föld-Nap távolság 1 CsE, vagyis Csillagászati egység. Kb. 150 millió kilométer. Ezt a távot a Fény 8,3 perc alatt teszi meg. Érdekesség, hogy emiatt a nap, amit “látsz” – huzamosabb ideig ne nézd mert megvakulsz – nem az aktuális, hanem a 8,3 perccel korábbi arcát mutatja. Mindegy.

DSC_7039-Edit-2

Szóval kell a fénynek 8,3 perc a ahhoz, hogy átpislákolhasson a lombok között Lillafüreden például. Vagy puhán simogassa Melinda arcát….megcsillanjon az égszínkék szemeimben, apró árnyékot rajzoljon a szája szélére mikor mosolyog, fátyolos derengést adjon a szobájának délelőtt, reggeli után mikor csak pihenünk…Vagy felmelegítse ázott bőrünk mikor kimászunk a termálvízből Tiszaújvárosban…

DSC_7172

Mellette a fényben vagyok, világosságban utazom…az árnyékok messze elmaradnak mögöttünk. Minden rendben van. Mellette minden rendben van.


20090521

Haiku a Tushoz | Haiku for The Ink

DSC_7005DSC_7008DSC_7009

Szeretek Tussal
Rajzolni, mert a Tus jó.
Cseppen, fekete.

20090517

A Gondolatba kapaszkodás | Cling to a Thought

DSC_6952

Egy hajnali négy körül készített kép, mikor is megjelent itt egy csomó fiatal, köszönhetően öcsém szeretetének

Valamit ma akartam írni a kövekről. A Duna korzó apró szemű kavicsairól amik úgy vibrálnak a térben a narancs fényt adó lámpáktól megvilágítva...mint a nem is tudom mik. Pont úgy ahogy a kavicsok szoktak ilyenkor. Lebegés volt a mai este, könnyed, felhőkkel tarkított lebegés. Nem sikerült a gondolatba kapaszkodni mint akartam, így ma be kell érni ennyivel. Talán nem is baj. Nem kell mindig mindent megírni. Talán jó ha vannak titkok. A vége úgyis mindig ugyan az. Ez a mi kis fejetlen városunk.
Hogy lenne jó ez a cím angolul szerintetek? Ja amúgy most megint feltettem a Micro$oft Blog író program-kísérletét, a  Writert, ami így, hogy nincs lightbox meg mittudoménmicsoda plugin az oldalon, egész használhatóan működik! Lehet vele kép-formázni meg minden, ami hasznos, meg kényelmesebb az írás is. Majd meglátjátok milyen vicces dolgokat művelek majd vele!

DSC_6859

 A képet Regős Kollegával készítettem még mikor péntek hajnalban fotós cuccokkal, meg egy Lego-busszal felszerelkezve zúztunk.

20090516

20090515

Ébredés | Awakening

Azt hiszem ezek az éjszakai író-alkotó rohamok megnyugtatnak. Ma hajnalban, mikor Marcival fényképeztünk a fotópályázatra, jöttem rá hogy a nemalvás ezen formája...ez az éjszakázás valamiféle biztonságérzettel tölt el. Egy szabad állapot ez, amikor senki és semmi nem háborgat. Minden aszerint történik ahogy szeretném, és bár rettenetesen álmosan eszmélek ilyen tájt, hogy már megint nem aludtam, mégis valamiféle belső nyugalom önt el. A fáradt pihentség, vagy valami ilyesmi. Nyugalom. Körülöttem az asztalon szanaszét tollak, ceruzák, ecsetek, filcek...egy üres sörös doboz, kávésbögre...minden befejezett...minden olyan kész. Szóval most alszom. Aztán ébredek, és rendet rakok, össze rakom a cuccokat...na jó majd rendesen leírom a gondolataim ha már nem vagyok ennyire álmos.

Zavarbaejtő kérdések és kijelentések | Confusing questions and facts

Valami nem stimmelt a felhőkkel. A nap már bőven a horizont alatt járt. A sörök rég lecsúsztak a torkunkon, az ég pedig szürke volt, amolyan Ctrl (vagy Alma) Shift U-s. Valami furcsa történt a Duna Korzóval. Megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt mindannyiunknak. Mármint nekem, Regős kollegának és Domónak, aki nemsokára Karatéra fog járni. Valami nem stimmelt a valósággal. Időközben Regős kollega úgy döntött, hogy elmegy könnyíteni magán, így kettesben maradtunk Domival, és némi homlokráncolással konstatáltuk a színtelenség jelenségét. Kis idővel később a lélekszakadva vissza és felénk rohanó művésztársam adott felvilágosítást a helyzet miértjéről.
"Nem égnek a lámpák!" mondja Marci, amíg én épp befejezem a korábban elkezdett lángos majszolását. És tényleg! Az égnek nem-normális, azazhogy éppen normális színe van az utcai lámpák fényszennyezése nélkül.
Amint erre ráeszmélünk, kékes fény kezd pislákolni a tejüveg lámpabúrák alatt, majd fokozatosan, egyre erősödve veszi fel mindegyik a megszokott, sajátos narancssárga tónust. Ez hát a megoldás!
Aztán a templomdombot nézzük. A dombon álló toronyra felkúszó alantas árnyékokat. Sört iszunk, lángost eszünk. Az élet lebegés csupán.
Elújságolom, hogy végre, annyi idő után értelmetlenül töltöttem egy éjszakát. Semmi hasznosat nem csináltam. Nem dolgoztam, nem rajzoltam vagy festettem, nem piszkáltam a fotóimat...egy értelmetlen amerikai sorozaton heherésztem. Hajnalban madárcsicsergés zavarta meg az éjszakai semmit tevést. Hosszú idő óta először nem volt bennem bűntudat emiatt. Nem kellett semmit befejezni, megírni, megtervezni. Kidobtam egy éjszakányi időt az ablakon és milyen jól tettem! Szükségem volt erre. Nem kellett másnap gimnáziumba mennem, munkát leadnom...egyszerűen csak pazaroltam pár órát, következmények nélkül.

**

Gép vagyok, befonva indákkal, múló virágokkal, fém testem gyökerek szorítják össze. Sötét vak folt vagyok a fény végeláthatatlan tengerében. Maroknyi repedezett, elszáradt föld az óceán közepén. Elnyomott cigicsikk vagyok. Kidobott kólásüveg: üvegén az első napsugarak játszanak perverz táncot kora hajnalban, míg két hülye süket művész fotózni megy a Főtérre. Félig teli vörösboros pohár amit valakik ottfelejtettek a Korzó rideg kőpadján. Egy Moleskine-ből véletlenül kicsúszott rajz a pocsolyában egy kellemetlen őszi napon, eső után. Ember vagyok elveszve a mechanikus zajban.
Igazából fogalmam sincs mi vagyok, ki vagyok és mit csinálok. Kell e tudnom egyáltalán? Kell e érdekeljen egyáltalán? Ember vagyok, és nem tudom, foglalkozom e azzal, hogy miért létezem. Foglalkozom vele? Nem foglalkozom vele? Nehéz kérdés. Finom az olcsó sör és a drága kávé. Jók ezek az éjszakák.

**
Amon Tobin. Itt recseg a fülemben én meg gépelek mint egy gép. Ing a fejem mindenféle meg nem határozott irányba, a nyakam mintha gumiból öntötték vola. Csonttalanul ing a szélrózsa minden irányába.

**
Annak idején, mikor magántanuló voltam, valami ilyesmit (is) jelentett a szabadság. A cselekvés szabadsága. Ha értelmetlenül akartam tölteni az időm, hát úgy tettem. Ez azt is jelentette, hogy ha olyanom volt éppen, akkor elmentem sörözni. Ma pontosan ezt tettem. Azt hiszem kezdek visszatalálni magamhoz. Ahhoz aki fest és rajzol egész nap, fűtve a kávétól, aktuális számtech hírektől, szerelemtől...ahhoz aki szabad. Na ezt jelenti nekem a gimnázium vége. Pontosan ezt.
Tudjátok, szerintem mindenkinek más kell a boldogsághoz. Van akinek a bulizás a mindene, másnak a drogok, akadnak akiknek a munka adja ezt meg...nekem talán az ablakon kidobott idő, mikor nem kell feladatokat megoldani, nem kell dolgozni, nem kell bulizni, elég egyszerűen hülyeséggel tölteni az időt. Talán gyarlóság. Talán rossz és elítélendő dolog, hogy minden vágyam az, hogy nyugalomban, egy ordas rendetlenség közepén ülve pocsékoljam az értékes intervallumot, de hát ha ez nyugtat meg olykor...
Megnyugtat a kávé illata...a söré, a pizzáé...a ventillátorok hangja, a monitor kékes fénye..az éjszakai csend amit akkor hallanék ha kikapcsolnám a drum and bass-t vagy Amon Tobint, Miles Davis-t vagy Kispált. Erre van szükségem.
Azt hiszem én most éppen adat-túlcsordulok.
Úgy érzem most boldog vagyok, a magam módján. Nagyon nagyon boldog.

Tény, hogy van egy kis őrület a fejemben. Nem is őrület, inkább zavar. Tudjátok milyen az, mikor hallotok egy összetett mondatot, aminek a végén, az utolsó tagot valamilyen okból nem halljátok? Például: "Ami Krizbóval történt nem egyszerű dolog, bár messzemenően ne olyan bonyolult, mint ahogy ő azt előadja, esetében az igazság az, hogy..." és sose tudjátok meg a mondat végét. Az a baj, hogy én se tudom a mondat végét. véget ért a gimnázium. Véget ért ez a korszak, és valahogy olyan befejezetlennek érzem. Mármint nem mintha lenne egyetlen atomja is a testemnek ami folytatná, de mégis, kell még valami a végére. Persze nem tudom micsoda. Egy lezárás, levezetése a dolgoknak. Befejezés egy vontatott, túlságosan hosszú Tárgyalás után.

20090513

Az Univerzum színe

Futottam. Egyik sikátorból a másikba kanyarodtam, a lehető legszebb, legszélesebb ívben. Úgy éreztem madár vagyok. Kitárt szárnyú sirály vagy inkább sas. Keresztül repültem a városon, súlytalanul mint a gondolat. Huzatnak éreztem magam. Olyan volt mint egy látomás. Elhagytam magam mögött az utcát. A házakat, a Szamárhegyet, Szentendrét...Pest a Szürke Város villanásnyi jelenés volt, pillanatok alatt eltűnt a horizonton, Pest Megyével együtt. Egyre jobban elmosódik a táj. Az országok, tájegységek...a kontinensek színek, formát egyet se látok már. Egyik se olyan nagy, hogy tizedmásodperceknél tovább maradjon a látóteremben. Aztán a bolygók jönnek, mind más színű...csillagok...galaxisok és még ki tudja mekkora egységei az univerzumnak, színek! Egymást váltó tónusok. Elvesznek mögöttem, de mindig jönnek újak, egyre nagyobbak. A végére ezeket se látom. Valami maszat minden. Egyetlen szín, ami mindegyik és egyik sem. A Mindenség tónusa. Isten színe. A teremtő szín, amiből származik az összes többi.
Végül csak ezt látom. Semmi más nincs. Egy örökkön tartó végtelen szín, a közepén velem. A sebesség végső határa a tökéletes mozdulatlanság. A viszonyítási pont nélküli állandóság állapota.
**
A mai nappal véget értek az írásbeli érettségik. Utolsóként a rajzon kellett túlesni. Azt hiszem mindegyik sikerült. Ezzel hivatalosan is csak egy lépésre vagyok attól, hogy soha többet ne kelljen semmivel se foglalkoznom ami a Gimnáziumokhoz kötődik. Egy hat éves korszaka zárult le ezzel az életemnek. Mindenesetre mint tanuló, sose lépek már be egy Gimnázium ajtaján se. Azt hiszem erről írnom kéne valamit de nem hiszem hogy menni fog. Talán majd később.

Pince | Cellar

Elbújni...először csak elbújni. Aztán Elrejtőzni. Asztal alá, barlangba, elfeledett romok közé. Csak hagyjanak békén. Bemászni a sziklák hasadékaiba, kitört ablakokon át elhagyott épületek dohos belsejébe a málladozó tapétához. Aztán a padló egy beomlott részén keresztül, egy szakadásnyi ürességen át, lejutni egy másik, egy sötétebb szobába, az utcaszintre. Az ablakok bedeszkázva, épp csak apró fénypászmák szűrődnek át rajtuk a falapok tehetetlenségein keresztül.
Itt kanapékat találnék. Rohadó félben lévő századfordulós kanapékat. A huzat felvágva, összetépve, néhol firkák. Beljebb menni olyan szobákba ahova már nem jut el a fény. Ahol csak néhány, épp csak az előző szoba faláról idepattanó foton ad némi derengést. Keresni egy öreg lépcsőt a pincébe. Szú rágta lépcső, olyan, mint egy öregember fogazata: itt-ott hiányos, és mintha minden, ami megmaradt belőle, épp kiesni készülne.
Lenn teljes a sötétség. Az elrepedt csatorna feláztatja a kőpadlót. Vízcsobogás, bogarak kaparászása hallatszik. Itt jó lesz. Itt tökéletes lesz. Ezernyi lom és kacat, átláthatatlan összevisszaságban egymásra halmozva. Rengeteg idő telik el itt lenn. Évszázadok. Megküzdök mindenért. El kell kapnom a vacsorám. A felszínre csak nagyritkán megyek fel, akkor is csak éjszaka. Mindenem megvan. Nincs szükségem a fényre.

Egyszerre csak fura hangokat hallok. Gépek hangját. Hidraulikák sziszegését, motorok ordítását, keserű sikolyszerű hangokat, ahogy a ház a pince felett harc nélkül adja meg magát. Gerendák reccsenése, én pedig egy, a lépcsőtől nem messzi próbababa mögé reszketve várom, hogy mi lesz. Már látok idelenn. Mindent látok. Megvakít a pince lejárón leáradó fény. Elbontották a házat, újra eljut ide a világosság. Nem tudok belenézni. Aztán egy ordítást hallok. Ijedt gurgulázás majd semmi.
Hosszú ideig csend van. Se gépek, se emberek, se rombolás. Óvatos vagyok. Figyelek. Lejön valaki. Egy rúd van a kezében, a végén kötéllel. Úgy lóg a fém cső végén, mintha bitófáról lógna. Engem jöttek befogni. Úgy fütyörésznek nekem, mint egy kutyának. Messziről hallom, ahogy egy férfi beszámol arról, amit látott. Nem igazán értem, amit mond. Magyarul beszél, de a szavak nagy része ismeretlen. Furcsán követik egymást a kifejezések. Amíg erre figyelek, leér még valaki, kezében háló. Nagyobbak, mint én. Félek tőlük. Miért nem hagynak békén? Én csak azt akarom, hogy békén hagyjanak! Semmi mást nem akarok! Feldühítem magam. Ügyetlenül leverek egy penészes konzervdobozt. Egy éjszaka hagyta a kúria kertjében valaki, én meg lehoztam és megettem a maradékot. Nem volt olyan rég. Hiba volt lehozni. Felém fordulnak. Mért tudják, hogy hol vagyok. "Mit akartok?" kérdezem. Elborzadok a hangomtól. Mintha egy békát fojtogatnának. Elszaladnak. Hátrahagyják a hálót és a vasat. Egyikük fenn mintha sírna. A "láttam" igét használja, de biztos vagyok benne, hogy nem látott. Én se láttam magam. Nagyon rég, nem láttam magam.

Éjszaka felnézek a lépcsőn. Szalagokat látok átfűzve az ajtón keresztül. Talán zászló. Ferde vonalak váltják egymást, pirosak és fehérek. A szalagon egy felirat ismétlődik, de nem tudom elolvasni micsoda. Csak pár betűt értek: T, Z, O, L, T, O, S, A, G. A többit nem ismerem. Nem megyek fel. Várhatnak rám. Biztos várnak. Visszamászom, és a sarokba kuporodom. Talán nem jönnek vissza. Talán békén hagy...puffanást hallok. Cipők hangja. Mintha valaki a fölöttem a padlóra ugrott volna. Aztán még egyszer, majd még egyszer. Összesen háromszor hallom a tompa hangot. Majd léptek. Valaki magas hangon beszél, nem értem, amit mond, de kiérzem a lelkesedést a szavakból. Mászkálnak. Libasorba. A lelkes megy elő. Egyre csak beszélnek. Suttognak, de hármuk halk suttogása fülsiketítő számomra. Elérnek a pincéhez. A lelkes kérdez. Egy lány, felel neki. Óvatos kíváncsiság csendül a hangjában. A harmadik mintha hümmögne. Kérdez. A lelkes válaszol neki. A hümmögő megint kérdez. Aztán kijelent. Egy darabig csend van. Aztán hallom, ahogy leszedik a zászlókat az ajtókeretről. A pincelejáróban állnak. Látom őket. Különös szag csapja meg az orrom. Lejjebb jönnek. "Mit akartok?" szólok oda nekik.
Ahogy rohannak az egyik – a hümmögős - elbotlik a lépcsőn, felsegítik és menekülnek. Menekülnek. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Kinevetem őket. Hörgésnek hangzik. Gurgulázás. Rekedt torokhangok. Hallom, hogy kimásznak, és rohannak végig az utcán a ház előtt. Félnek tőlem.

Megint egyedül vagyok. Régóta nem jött senki. Remélem nem is fog. Remélem végre békén hagynak. Egyedül akarunk lenni.

20090511

Wii Spray


Na srácok ez, az egyik legzseniálisabb dolog amit az informatikával csinálni lehet. A Wii Spray diploma munkának indul, de szerintem óriási lehetőségek vannak benne. Iszonyat. Ez tényleg iszonyatosan jó!
Innen van a hír

T45, Folytathatja

(1920*1200, ha esetleg háttérnek kellene...biztos ami biztos)


Hát úgy fest, továbbjutottam az első fordulón a Nyugat-magyarországi Egyetem, Alkalmazott Művészeti Intézetének Tervezőgrafika szakán! Juhhéé! Az alábbit csak úgy miért ne.

"Száz év anarchia nem ártott még senkinek - vicsorgott, ő talán inkább mosolynak szánta. Elégedetten nézett végig a lábuk előtt elterülő kietlen síkságon. A homoktengert egy ferdén álló panelház maradványai törték meg csupán."