20090227

Villanyzene!

Ebben a hónapban is felráz titeket a villany zene! Húzzatok bulizni egy hét múlva, 7-én szombaton a Városházára, lesz ott minden jóság! Ha ügyesek vagyok nyerhettek sört és ingyen jegyet a weboldalon !

20090226

Csak egy érzés | Just a feeling

Különös érzésem van. Egy kép. Ülök egy mező szélén, hátra támaszkodva, könnyedén és nézek előre. Bámulom a világ végét. A gombafelhőket, robbanásokat...a darabokra hulló város látképét. A véletlenül levert építő kockákként széteső panelházakat, bomba találat érte múzeumokat...széteső világot magam körül.
Érzem a nyugalmat. A megbékélés tudatát, hogy minden rendben van...a lehető legnagyobb rendben. Minta végre felszabadulna valami. Véget érne az elnyomás, a a harc...az értelmetlen küzdelem, és minden egyszerre visszavonhatatlanul elérné azt a pontot ahol már nincs kontroll, és nincs béklyó.
Aztán a mindenség romjain, kormos kövek között, ledöntött szobrok alatt, felrobbantott épületek maradványaiban új élet születik. Újra kezdjük. Máshogy. Jobban.

20090220

Trú 09-02-20: Mi is tudunk

Életveszély! Belépni tilos! | Danger! Do not enter!


Trú 09-02-20 #1: A művész lélek

Na ilyet már régóta akarok, de csak most érett meg. Úgy van, hogy ugye minden héten van a Minion rész az újságban. Igen ám, de vannak olyan stripek, aminek nem a lapban van a helye. Na, erre találtam ki a TrúMinionokat. Ők kizárólag a blogon jelennek meg és csak legritkább esetben az újságban. Nem tudom megmondani mitől mások. Talán személyesebbek, kevésbé kötöttek, mint az újságban is szereplő kollegáik. Na, hát ennyi. Itt van az első. ennyi. Itt van az első.

20090218

Kezemben szájber sárga lötty

Ó igen és megint. A fa illatta. Hűvös halogén fények éles árnyékai. A monopol radír ragadós tapintása. Ceruzák sercegése. Lassú ránk esteledés. Kávé és cigaretta. Egy modell libabőrös alakja papírra vetve. Méretes mappák egy kupacban. Quimby és Kispál. Újra rajzra járok.  

20090214

A professzionalizmus árnyoldalai | The dark part of professionalism

Avagy, hogyan legyünk ügyes kezű kisfiúból forrongó lelkű kamaszok, majd ifjú képzőművészek végül Aloeverás dobozokat tervező grafikusok. Tutorial hamarosan!

20090211

Egy veréb | A sparrow


Apró ugrásokkal, lassan közelített a párkány széle felé. Tollait fázva borzolta fel hátha a hideg februári délután elviselhetőbb lesz így, de nem lett. Egy nyolcemeletes panelház tetején állt. Nevetségesen aprónak érezte magát a épülethez képest. Egy jelentéktelen kis veréb csupán. Nézte a karmos lábai előtt elterülő hatalmas Szürke Város szmogba és ködbe burkolódzó roppant gomolygását. Hosszú percek teltek el eseménytelenül. Csúnyán csipogva felköhögött. Hatalmasnak látta ezt a helyet, telve búval és keserűséggel. A szomorúság összes árnyalata rárakódott már a megszürkült tömbházakra, de beborította az embereket, állatokat és növényeket is. Minden elszórt kenyérmorzsának keserű íze volt tőle. 
A napsugarak tompán, csak szórtan értek el hozzá, nem tudtak áttörni a szürke fellegeken. Aztán a veréb gondolatai megtorpantak. Észrevette, hogy zuhan. Leesett, vagy leugrott tán a párkányról, maga se tudta. A föld roppant tömege egyre közeledett hozzá a felszabadítás ígéretével, ő pedig lehunyt szemmel adta át magát az elmúlás érzésének. 

Előre tudta milyen lesz a betonnak csapódni, pedig messze volt még a zuhanás vége. Várta már. Elgondolkodott, hogyan is jutott idáig. Mikor felrepült az épület tetejére és... Kipattantak a szemei, mikor észbe kapott. Ő repült fel, a saját szárnyain! Menni fog! Megpróbálta kitárni apró szárnyait és mozgatni őket, sikertelenül. Egyre gyorsabban zuhant. A levegő betonfalként állta útját mozdulatainak. Érezte, hogy az izmai szinte felgyulladnak a megerőltetéstől, míg a föld kérlelhetetlenül közeledett. A másodpercek borzasztó hosszúra nyúltak, mikor végre sikerült átlépnie a holtpontot. Hirtelen kitárt szárnyai alá besüvített a levegő, ami most puha párnaként tartotta meg könnyűvé vált apró madár testét. Összeszorította szemeit mikor a föld már csak egy ember karnyira volt tőle. 

Különös érzés vette körül. Egy felfelé ívelő langyos légáramlat melege. Mire észbe kapott már távolodott az utcától, a kereszteződéstől, a panelháztól, amin állt az előbb, a háztömbtől, a lakóteleptől, a kerülettől, a Pesti oldaltól… Végül a város nem volt más, mint egy, a horizonton éktelenkedő szürke gomolygás, valaki rossz gondolata egy gyönyörű, napsugaras tavaszi délután, amitől ő egyre messzebb és messzebb repül. 


Friss hó | New snow

20090210

20090208

Jogos | Righteous

A kávé a képeim közé fészkelődve egy ismerőssel vagy baráttal.
Az alvás egy hosszú hosszú nap után a vendégek mellé telepedve.A semmi, kékes délutánokon egy bögre gőzölgő kávé fölött. 

20090206

M0n2t3-R

Nyújtózkodó idő | Stretching time

Kinn vagyunk Regős kollegával egy mező szélén, ahol véget ér a világ. Mintha lenyesték volna, egyszerre csak a ködös-lápos messze elterülő semmi. Az autók hangját távoli morajlás váltja fel, a pusztán áthaladó HÉV-ek messzi zaja. Madárcsicsergést hallunk a közeli bokrokból. A párás fűben mintha átnedvesedett volna a cipőm. Nyomasztó, felszabadító üresség vesz minket körül. Van időnk. Elnyújtózó, kitöltetlen időnk, végtelen teret engedve minden kártyavárnak.
 „Ott van Pannónia Telep, ott megy a HÉV, és kanyar és így dszzzz….” mutat Marci egy határozatlan irányba.
Bizonytalanság. Függök egy kicsit. Nem ott vagyok, ahol lennem kéne de pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Morajlik a világ. Szüntelen tompa zajjal adja tudtunkra, hogy van. Létezését igazolja csupán, de nem akar semmit. Nincs elvárás. Mindegy neki, hogy itt vagyok. „Nem akar semmit a világ” motyogom magam elé. A nap apránként felmelegíti az oszlásnak induló ködöt.
„Egyszer lakjon Szentendrén, megtudja milyen azt elhagyni” mondja Marci egy egyetemi tanárára utalva.
Szemgolyó-gumicukor műanyag doboza a nedves fűben. Végig figyelte elnyújtózó időt. Arrébb a földön egy eldobott Adrenalinos doboz hever eltorzulva. 

A Jó, a Rossz és a... | The Good, the Bad and the...

...és természetesen nem a csúf, más szó következik, de nem mondom meg mi, akinek érteni kell érti.

20090205

Démon a metróban | Daemon in the subway

A metró üvege démonná torzítja a velem szemben ülő idős férfit. Állítólag sátáni rajz lett.

20090202

Új idők Retroja | New Times' Retro

Mindennapi Pestünk... | Our daily Pest

Srácok az van, hogy mióta Dana feldobta a négyzetre vágás ötletét, azóta nonstop ebben a formátumban gondolkodom, szóval egy ideig el kell viselni. Bocsássátok meg gyarlóságom, de szerintem istentelen jól néz ki! 

20090201

Újra | Again

Még itt van az asztalon, mellettem a bögre. Még érzem az illatát a szobában. Még ott vannak a hajszálai a párnámon. Még itt van velem. Amint nem lesz itt, újra itt lesz, újra velem. 

Múló söröcske | Passing beery

A közeli jövőbe nézek. Sört látok. Hófehér habot, amint lassan lecsorog a sokat megélt pohár oldalán. Egy asztalt látok. Füstös kocsmát. Látom a Kollega tipródásra hajló ajkait. Látok egy idegent, akivel még nem találkoztam, és a Kollega mutat be neki ma este. Aztán egy monitort látok, rajta Win XP településének nyomai. Magamat látom ahogy archiválom a mappákat egyiket a másik után. Unalmat látok. Fáradtságot, sörtől kicsit kóválygó tekintetet. 

Távolabb esős délutánt látok. Egy autóbuszt, amivel zötyögve guruluk hazafelé egy hétfői nap után. Látok egy számítógépet ami egész nap ment, zenét hallok, olyat amilyet minden nap. Internetrádiót, ami sosincs kikapcsolva. 

Évtizedekre innen egy hidat látok. Belakott, beépített pilléreket. Valamikor a Lánc híd volt. Látok egy kéményt messze a sivatag közepén. Látok sziklákat, tetejükön apró fatörzsekkel. Gömböket a felhőkben, bizonytalanul lógnak felettünk. Látomások.  

Távolabb, életek múlva Nigériát látom. Fekete Afrika szívében a perzselő szavannát. A langyos szelet negyven fokban. Sivatagot látok. Magamat látom, mint fekete ember. Meztelenül állok egy lándzsával a kezemben. Hegyek nyújtózkodnak a horizonton a felhőtlen, kék ég alatt. Egy bőrökből készített sátrat látok. Egy vaddisznó maradványait a fűben. Gazellákat messzire tőlem, és oroszlánokat, vadásznak rájuk. Egy masszív fekete téglatest közeledik az égen. Visszatükrözi a környezetet fényesre polírozott felülete. Olyan, mint Kubrick Monolit-ja, vagy az a jármű, amit életekkel ezelőtt mondott nekem egy író. Hangtalanul mint egy tollpihe a földre süllyed. Oldala szétnyílik, majd egy feszes, fekete öltönyszerű ruhába öltözött fiatal üzletember száll ki belőle. Veszettül gesztikulálva telefonál, majd mikor lerakja a telefont a meztelen négerhez lép, aki én vagyok. Beszélnek valamit, majd mindketten beszállnak a lebegő monolitba és elrepülnek, vissza egy távoli metropoliszba. Mindez sok száz év múlva történik majd.