20081130

Egy újabb átlagos nap | An other ordinary day

- A tárgyakba beköltözött a semmi. A meszelt falak mögött valahogy a reménytelenség van - mondja apám, és elgondolkodva nézi az metróállomást. A Batthyány téren állunk, illetve én gugolok a csempepadlón. A szentendrei hévre várunk egy hosszú nap után...


- Nézd meg az embereket. A Semmi van bennük. Üresség. Minden rohad belülről, és minden tárgy valahogy magányos. Minden tárgyban a magány van. - felállok, és úgy hallgatom amit mond, mintha azt mondaná amit én folyamatosan csak próbálok. Időközben befut a szerelvény, felülünk rá és nézzük az állomást. - Olyan hiábavaló a küzdelem. Letakarítják, újra és újra minden nap, pedig az első szerelvény össze fogja piszkítani a hordalékával. Nincs a tárgyaknak szellemisége, mert senki nem mondta meg ezeknek a tervezőknek, hogy ez mit jelent. A tárgyak funkcionalitáson felüli szellemisége. 


20081127

Equilibrium

"A homeosztázis

A homeosztázis a belső környezet dinamikus állandóságát jelenti, az élő szervezetek egyik legfontosabb jellemzője.
Canon vezette be a fogalmat. A belső környezet dinamikus állandósága és stabilitása alatt a megfelelő tápanyag-ellátottságot, a légzési gázok szükséges mennyiségét és minőségét, a testfolyadékok megfelelő mennyiségét, minőségét (térfogat, ionösszetétel, kémhatás, hőmérséklet, ozmotikus nyomás) és a védekező módok meglétét, megfelelő működését értjük.
Ezeket az „összetevőket” az önfenntartó működések biztosítják az élő szervezet számára, a hormon- és az idegrendszer segítségével, amelyeket együttesen önszabályozó működéseknek nevezünk."

Wikipedia
http://hu.wikipedia.org/wiki/Homeosztázis



Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy a következő az észrevételem: a homeosztázis a belső egyensúlyt tartja fenn. Például ha hideg van, libabőrös leszel, ha meg meleg, izzadsz stb. Ezek a környezetváltozás hatására történnek a testeddel, teljesen automatikusan, tőled függetlenül.
Azonban érdekes figyelni a környezet aktív egyensúlyi állapotát, ami bizony reagál a te belső állapotodra.
Például egy tüzes vita után a tanulmányi előmeneteledről a szüleiddel, az után, hogy jól lehordanak, hogy az alkotásnak nem most van az ideje. Az után, hogy másnap reggel eldöntöd, hogy hagyod a francba az egészet, kukába a bloggal meg az alkotással, és inkább leteszed a ceruzát és megadod magad.
Mindezek után bemész az iskolába, ahol éppen a Krétakör tart előadást, és egy velük folytatott beszélgetés után mégis csak kedvet kapsz az alkotáshoz, mivel rádöbbentenek arra, hogy ezt nem lehet csak úgy eldobni, mert nem nagyon van fontosabb ennél...pláne nem abban a "közvetlen" formában, ahogy te csinálod, mert a mai korban így van értelme szólni az emberekhez – mármint hozzátok kedves olvasók.
Ha ez nem lenne elég, ahhoz, hogy folytatni akard a blogolást, a HÉV-en hazaúton öcséd egyik ismerőse meggyőz arról, hogy nem vagy egyedül az alkotással se, és folytatni kell.
Ez a környezet homeosztázisa. Reagálva a te belső egyensúlyváltozásodra, olyan módon alakul át a környezeted, hogy egyensúlyba kerüljön a benned lévő változásokkal, majd ennek folyományaként te újra keresni kezd a saját belső egyensúlyod. Szerintem ez több mint zseniális. A környezet környezete mi vagyunk. Volt ám értelme biosz órára járni.



20081126

2021


Istenek...Itt nincsenek Istenek. Itt csak acél van és neonfények. Nincs megváltás, csak az örök purgatórium. Nincs érzelem. Nincs mosoly és nincs haragos grimasz, csak a szél sodora törmelék a beton járdákon. Omladozó falaknak nyoma sincs, mindenhonnan csak a fényesre polírozott vas lapok néznek rád vissza. Nincs napfény, csak hosszan elnyúló árnyékok. A Szürke Város szívébe nem juthat el a fény. Na ide nem szeretek visszamenni...

A vár | The castle

Várat építesz, mint mindenki. Erős falakkal, égig érő tornyokkal, és roppant kapukkal, hogy megvédjenek az ellenségtől. A kőfalak lőréseiből ágyúcsövek merednek előre, az acél kapukat griffek őrzik. Kők kőnek feszül, ahogy az erőd áll a szikla tetején, mozdulatlanul, telve vitéz katonákkal, kik fényes páncéljukban masíroznak a falakon. Végigméred a műved, majd idegesen összeráncolod a szemöldököd. Még bástyákat! Még falakat és acél kapukat! A vár közepére megépíted minden torony közül a legmagasabbat és legerősebbet lakhelyednek. 
Aztán egy nap megjelenik az ellenség. Számítottál rá, és mégis váratlanul ér mikor ott áll a horizonton, egy koldus képében. Rongyos ruhában érkezik a kapud elé.  
Te felszaladsz a tornyodba, elrejtőzöl a legfelső, ablaktalan szobába és vársz. Kisvártatva morajlást hallasz. Mintha az egyik acélkapu tört volna be. "Az nem lehetséges" mondod magadban, de hangod reszketni kezd, mikor újra hallod a morajlást, ami mintha a várfal elmúlásának hangja lenne. Összekucorodsz a hideg kőpadlón, és minden hangra összerezzensz. Újra és újra hallod a zajt, az egymásra zuhanó sziklák hangját. Mintha egymás után dőlnének le a tornyok, bástyák és falak. Mintha egymás után, küzdelem nélkül adnák fel az ágyúk és katonák. Egyre közelebbről hallod, bástyáid összeomlását. Aztán végül megremeg a leghatalmasabb torony, a Te tornyod is. Ordítva rohanni kezdesz lefelé a hirtelen végtelennek tetsző fénytelen csigalépcsőn, közben pedig hallod az elmúlás hangjait. Leérvén kirohansz, hátad mögött pedig hatalmas robajjal omlik szét várad utolsó tornya is. Mindenhol romok és törmelék, aztán a szél, mintha csak hamu lenne minden kő, elfújja a maradványokat, és végül nem marad más csak Te, és veled szemben a koldus, rongyos ruhában. Kardot rántasz és pajzsot emelsz, de mit sem ér. A koldus ujjainak könnyed érintésével változtatja hamuvá fegyvereid és a páncélod is, csak úgy, mint a várad. 
Végül két koldus áll a pusztaságban, rongyos ruhában, fegyvertelenül. Ekkor érted meg, mi volt ez a vár. Na mi volt ez a vár? :)


20081125

Digitális nihilizmus | Digital nihilism

"A nihilizmus a filozófiában
a. A szkepticizmus végletes formája, amely minden létezést tagad.
b. Olyan doktrina, mely szerint semmilyen értéknek nincs alapja, és semmit sem tudunk, vagy semmit sem tudunk közölni a világról.
c. Morális vagy vallási értékek közti különbségek visszautasítása, és az összes korábbi moralitás elmélet vagy vallásos hit visszautasítására való hajlam.
d. Az a hit, hogy a meglévő politikai vagy társadalmi intézmények lerombolása szükséges ahhoz, hogy jobb jövőt lehessen kialakítani"
"A konspiratív energia nem a virtuális, hanem a valós életből származik. A háló csupán elősegítheti ennek a megjelenését és egy kommunikációs segédeszköz lehet. A valós élet jelentette háttér nélkül viszont nem jöhetnek és nem is jönnek létre hatékony online hálózatok"
"A neonihil egy állapot. Mint állapot nem alkalmazkodik és nem változik. Az ilyen állapotba került szubjektum a világ változásaihoz történő alkalmazkodásával kikerül a neonihil állapotból. A világ viszont folyamatosan változik, ami miatt a szubjektum örökké alkalmazkodni kényszerül, teht neonihilista nem jöhet létre, így a neonihilizmus sem lehetséges."

20081124

Heló Tél! | Hello Winter!

...aztán egyszer minden előjel , és figyelmeztetés nélkül beköszöntött a tél, és akkor úgy tűnt, hogy egy jó darabig nem is akar elköszönni.  Az Ősznek ideje se volt elbúcsúzni. 


Hamvak vol.6 | Ashes vol.6

Teszt

Vettem nemrég egy vázlatfüzetet, és azóta ki akarok vele próbálni valamit. Tust fröcskölni minden mennyiségben, aztán belerajzolni megint csak tussal és még fröcskölni meg mittomén' aztán szkennelni és valami ilyesmit kihozni belőle. Mindenki nyugodjon meg nincs semmi bajom, csak egy ilyet szerettem volna rajzolni már nagyon régóta. Most engedtem is időt rá magamnak.

Ő amúgy megint Constantine, egy nagy démonölés után, ami mondjuk úgy, "elfárasztotta". Egy sikátorból botorkál ki éppen. A famme fatale várja, és csak néz, mert elképzelni se tudja mi történhetett hősünkkel öt perc alatt egy sikátorban, amitől ilyen állapotba kerül. Ha tudná hogy az idő nem létezik, és az "kicsivel" több volt mint öt perc...


Hamvak vol.5 | Ashes vol.5

A kémény megtalálása
Végre megtaláltam. Ott magasodott előttem a sivatag közepén, és ontotta magából a füstöt. Pont, ahogy megálmodtam. A vízióm valóság lett. Letérdeltem a füstölgő kémény-obeliszk elé, és csodáltam a gépezetet. A tenyerem alatt remegtek a homokszemek: föld alatt gyár működött szüntelen, és működik még évszázadokig. A sivatag végtelen csendjében halottam a roppant fogaskerekek tompa hangját. A morajlást, ami az élet energiává alakításával járt. A füst eltakarta fölöttem a napot, elveszett fölöttem a kék ég a fekete gomolygó semmiben. Leheveredtem a kémény tövébe, és néztem a messzeséget. Életemben először semmitől sem féltem.


20081123

Hamvak vol.4 | Ashes vol.4

Emberek


Hamvak vol.3 | Ashes vol.3

Repülés
/Egész egyszerűen el akarok repülni. Széttárni a karjaim, elrugaszkodni, és elrepülni. Megmosolyogni a csodlkozó embereket, és úgy végig száguldani a pesti utcákon, hogy mindenki lássa, tud szabad lenni az ember. Felvinni Melindát teliholdkor egy bárány felhőre, és nézni, csak nézni a csillagokat, amik tényleg csak egy karnyújtásnyira vannak./Órai piszkozat

Hamvak vol.2 | Ashes vol.2

A Holló - vagy Varjú
Elolvastam a MOMO-t a metróban. Úgy történt, hogy kiszálltam a szerelvényből, és nem akartam addig iskolába menni, amíg el nem olvasom a MOMO-t. Leültem hát az egyik székbe és vagy egy órát ültem ott, mire befejeztem a könyvet. Olyan jó volt időt szánni erre. Csak ezután mentem fel a felszínre, fotóztam egy kicsit a Nagyváradon, mikor észrevettem. 
A fényben egy fekete holló - vagy varjú? - ácsorgott a villanyvezetéken. Gúnyosan károgva nézte az alant hömpölygő embertömeget. Megtehette, hogy gőgös, mert tudta, ő ki tud repülni a Szürke Városból. Aztán nem repült ki. Mintha acél karmokkal fogta volna a szigetelt kébelt. 
Vele szemben vörösen izzott az egész Szent István Korház a Nagyváradon. Az történt ugyanis, hogy a napnak egy olyan szakaszában jártam arra, mikor a Semmelweis egyetem sokemeletes egyetemi épületének vöröses ablakai a kórházra verik vissza a napfényt, a téglaépület pedig a tűz színeibe öltözik.

Hamvak vol.1 | Ashes vol.1

Szombat
Most valami olyasmi történik, hogy összeszedem a maradványokat magam körül, azokról a napokról, amiket mind le akartam írni még akkor, de nem volt időm. Ez múlt hét szombati. Utaztam haza a HÉV-en egy nagyon szép nap után, mikor valahogy semmit se láttam rossznak. 
/Egy fehér margarétával törölte le torz, ráncos arcáról a könnyeket, amik a legutóbbi Joshi Barat emlékei idéztek fel benne. Nem tudtam megmondani, nő e vagy férfi. Egy terepszínű baseball sapkát hordott és egy kopott feketetáskát, ami valaha márkás lehetett, de már lekaparták róla az évek a márkajelzést. Piszkos lila télkabátja felismerhetetlenné tette alakját. Tökéletesen illett az emberek közé, akikkel együtt utaztam az éjszakai héven. Közben felállítottak a sínek mellől, ahol eddig írogattam./SMS piszkozat

Itt volt Melinda, eltöltöttünk egy csodaszép délután, ennek volt a része a rejtélyes túlnyomás tartály felrobbanása, ami csak adalék volt, hogy kellemes legyen a nap. Aztán este, miután kikísértem a vonathoz, az angol művészekkel szerveztem kiállítást, döntésekkel meg felelőséggel . A felnőtt létet kóstolgattam. A végére pedig egy-egy pohár vörös jutott Marcival és Danával. Az egy tökéletes nap volt. Minden a helyén volt, mindent jól csináltam, és éreztem, hogy ez mind része egy hosszú, és jól működő életnek, amit élnem kell. A cselekvés energiát adott. 

20081122

Bevezetés a Hamvakhoz | Introduction for the Ashes

Bevallom, elkövettem egy súlyos hibát. Nem jegyzeteltem elég szorgosan azt amit mondtam az elmúlt héten vagy hetekben francsetudja. Elmúlt egy csomó nap, csomó emlék és gondolat, ötletek képekről, családról, jövőről...álmokról.

De voltak sötét villanások, átható fekete fény a maga zsenialitásával. Volt egy csomó minden cizellált rosszkedv meg drámák, aprók, csak amolyan Krizbós dolgok. De nem jegyzeteltem, így majdnem minden elveszett.

Töredékek maradtak. Fotók, amiknek a jelentését megette az idő. Képek, amiknek elfelejtettem a értelmét. Mondatfoszlányok, törmelék...hamvak. Ezeket fogom feltenni most. 

20081120

Ez nem jó | That's not good

Az iskola kezd az írás/blogolás/fotózás rovására menni. Egy hete nem posztoltam egy sort se, ami rossz! Ez nem jó. :(

Tegnap lett volna a napja annak, hogy valami értelmes kerüljön ide, de az a helyzet, hogy bekómáltam, és aludtam 14 órát ma reggelig. Ez a része azért tetszett!

Megoldás ötlet anyone? 

20081113

Számok | Numbers

Itt egy post lesz arról, hogy az év durván 40 % -a értelmetlenül telik.

20081112

Rózsaszín | Pink

Megtörtént az első rózsaszín beszerzése. A rózsaszín, hivatalos nevén „alágyújtós”, arra van, hogy könnyebben befűthessünk a kályhákban. Ez egy nagyon gyúlékony tömböcske, nevét pedig természetesen a színérő kapta.
Ezt tesszük az előzőleg apróra felvágott fa alá, majd meggyújtjuk, és onnantól minden megy magától. Ha ugyanis az aprófa már ég, akkor tehetünk nagyobb fákat is, majd még nagyobbakat, és ez addig megy, ameddig a cserépkályhák, teljesen át nem melegednek. Utána bezárjuk a kályhaajtót, de csak azután, hogy a legnagyobb fákból is parázs lett, és élvezzük, hogy nincs hideg.
A szertartást minden este végig kell csinálni, a fa felvágásával és széthordásával egyetemben. Ez a Befűtés. Ez jelenti a tél, a hideg, a sötétség és egyéb ilyen jóságok kezdetét. Jó móka nem? Nem amúgy, nem jó móka, legfeljebb a favágás része, meg mondjuk a tűz ropogásának megnyugtató hangja
Valójában nem erről akartam írni, hanem arról, de arról nem lehet.

Bocs | Sry.

- Nincs más megoldás? - kérdezte a lány, mélyen a szakállas férfi végtelen mélységet sejtető, barna szemébe nézve
- Ezt már megbeszéltük egyszer. Nincs több hely. Így is többen vagyunk mint egyébként lehetnénk. Megennék egymást! - mondta majd komor arccal elindult lefelé a neonlámpákkal szegélyezett betonlépcsőn. A lány felsóhajtott, elbambult egy pillanatra a hatalmas homokos síkság határait keresve a tekintetével, de miután nem talált biztos pontot, elkezdte behúzni maga mögött az ajtót.
- Hova mész? - szólt fel neki a férfi a lépcső aljából, mikor látta, hogy a lány kiment a menedék bejáratán.
- Csak egy pillanat - szólt vissza a lány kintről, és egy zsebkést vett elő. Betűket karcolt a betonba az ajtó mellé, majd becsukta maga mögött a kaput - mehetünk. - mondta, és gyakorlott mozdulatokkal zárta be az acél ajtó robusztus zárszerkezetét, ami a következő években védi majd őket attól, ami odakint történik.

20081109

Priti littül vilidzs

A zenét ami a youtube linken van mindenképp hallgassátok hozzá. Ha majd egyszer valaki megkérdezi, hogy mit jelent nekem Szentendre, bekopipésztelem ezt a bejegyzést.





A koszos sikátorok, amiket falfirkák tesznek jellegzetessé. A görbe lépcsők, düledező kopott falak, befújva színnel és tartalommal. A Bogdányi utca, a boldogan fotózgató nagydarab oroszokkal és apró termetű japánokkal, akik mintha egy manga lapjairól léptek volna ki. Az éjszakai város, ahol minden macskakövön olajosan csillog az eső, és bárhonnan előkerülhet egy ember, hosszú fekete bőrkabátban, fényképezővel. A művészek városa a főtérrel, ahol mindig van valami kis tolongás valamelyik galéria bejárata előtt. Egy tágas szoba kanapékkal és virág formájú puffokkal, amiken mosolygós emberek heverésznek egy-egy pohár száraz-vörössel. A Dunakorzó sétánya, pocsolyákkal, amikbe butácska lányok szökdécselnek önfeledten, hogy valaki kisegítse őket a vízből. A Bohémia, ahol vágni lehet a füstöt, és az egyszeri látogató a továbbiakban messze kerüli a késdobáló koszos épületét, aminek ajtaján félig leszakadva lóg a 350 forintos, idejétmúlt árat hirdető sörreklám. A gomba, tele a tapadós-pólós és alternatív külsejű, gazdag intellektuális-szerűen ülő emberekkel, ahol mindenki unikumot vagy kávét kér, nagyritkán ásványvizet. Hajnalok, amiket a kerítésen ülve nézünk végig csirkehúst csemegézve egy kávé mellett, és enyhe fejfájással ünnepeljük az élet szépségét. A Barlang fülledt hangulata, ahol az állandóan lüktető zene ütemére mozgunk, az izzadtságtól és a kiöntött italoktól csúszós linóleum padlón. A kisbolt, ahol mindig olcsó minden, és elkérik a személyit és ahol a külföldieknek drágábban adják a Martinit. A templom, ami ha fel van állványozva, a tiltott kihívást jelenti mindannyiunk számára. Az elguruló rendőrautók, akik meg se állnak már a köztéri alkohol fogyasztás miatt, mivel nincs hely a börtönökben az egész városnak. Múzeumok, galériák, kocsmák, szabadtéri ülő alkalmatosságok, vörösbor és/vagy cigaretta. Egy város, amiben megállt az idő, és megbízhatóan ugyan olyan marad évek múltával is. Az otthonom.

20081107

Motiválatlan | Unmotivated

Nem lesz nehéz elképzelned a képet. Fekszel az ágyban, és azon töröd a fejed, hogy mibe kezdj bele. Szól a vekker, mint egy utasítás, iskolába/munkába/akárhova Kell menned. Azért kell, mert így jutsz előrébb, de legalábbis fenntartod magad abból, amit csinálnod kell valahol. Érettségit, diplomát vagy fizetést kapsz érte, és ez jó Neked. Aztán gondolkodsz egy kicsit. Tulajdonképpen miért jó? Az érettségi arra kell, bejuss az egyetemre, hogy elvégezd, és kaphass Diplomát. Ennek jegyében, ezen szent elképzelésért lemondasz bizonyos dolgokról, és az életre szánható időt zaciba adod, hogy majd ha megvan az érettségi, akkor majd jó lesz, és a feláldozott időt majd kamatosan visszakapod. A tanáraid és a szüleid is ezt mondják, hogy akkor "majd ha meglesz, szabad leszel".
Szóval jön az egyetem. Az már valamivel jobb kell, hogy legyen, de természetesen nem lesz jobb. Sőt. A kedvesemnek például kifejezetten rosszabb, de nem baj, mert tulajdonképpen az előtte zaciba adott időhöz még egy kicsit hozzáadsz, mondván, hogyha "majd ha meglesz az egyetem meg a diploma akkor jó lesz", mert akkor tényleg szabad leszel.
De sajnos belátható hogy a metódus ugyan az marad utána is. Zaciba adsz még több időt, mondván hogy keresel egy kis pénzt, és összeszeded magad, hogy azt csinálj, amit szeretnél. Ezt jó esetben olyan munkával teszed, amit szeretsz csinálni. Aztán egy pár év után rájössz, -anyám is rájött, a tanáraim is és azok a barátaim is akik dolgoznak - hogy tulajdonképpen rohadt sok időd van már zaciban, feláldozva a nemes célért, hogy aztán majd mikor lesz sok pénzed kiváltod, de sajnos még van valami amit el kell intézni, és zaciba kell adni még egy kis időt, és "majd ha megvan utána jó lesz". Ismerős nem?
Érzitek benne a "kondicinonáltságot"? A kondicionálás nagyjából nevelést jelent, minden szempontból. Életed első felében még megmondják, mit kell csinálnod, hogy "majd utána szabad légy", később már Te mondod meg magadnak. Állj a tükör elé egyszer, ne mond el senkinek, csak állj oda, és mond ki magadnak, hogy "majd ezután jobb lesz. Majd ha ez meglesz szabad leszek". Ugyan annyira bődületes hülyeség, mint mikor más mondja. Egyre több és több időd adod zaciba a nagy jó reményében, és olyan 30 körül jössz rá, hogy e1ß@$2tál 30 évet.
Ugyan úgy maradnak a "majd ha" kezdetű mondatok, ugyan úgy csücsülsz, és készülsz magadban arra, hogy valami nagyot csinálsz, miután...
De a baj az, hogy sose fogod elkezdeni. Mindig lesz egy "majd ha". Eléggé ki van ez találva ahhoz, hogy ne tudj belőle kilépni. Nem a tanáraid és a szüleid tehetnek róla. Nem az ő hibájuk, őket is így kondicionálták. Ebben nőttek fel, és ők ennek a mozgatórugói. Mindig lesz érvük arra, hogy ezt miért kell így csinálni, de én egyszer mikor erről beszéltem, és így elmondtam egy tanárnak, azt mondta, hogy hát igen, de ha majd nem itt leszel hanem egy másik országban, és "majd ha kiköltöztél...". Szóval értitek. Borzasztóan sajnálom, mikor egy ember ide jut. Olyan hülyeséget beszél, mint amilyet ő is hülyeségnek tartott.
Hát az a helyzet hogy nem vagyok hajlandó zaciba adni az időmet. Nem vagyok hajlandó eljutni idáig, azért mert "majd ha...". Sosem lenne vége. Nem kellenek szuper képességek arra, hogy ezt belássuk. Nyilván amibe egyszer belekezdtünk, érdemes befejezni, és rohadt életbe is eljutok ahhoz az kiß@$2ott érettségiig meg diplomáig, mert Tudást akarok. Te is végezd el a tudásért, amit ott megtanulhatsz, de más miatt olyan sok értelme nincs.
Nyikos tanárnőnek üzenem, hogy hétfőn bemegyek majd, és rendszeresen fogok járni, részemről ok, ígérem ez az utolsó alkalom, hogy ellébecoltam a hetet, de jelenlegi állapotomban értékesebbnek tartottam az időmet annál, mint hogy a nagyobb jó érdekében zaciba adjam. Értékesebbnek tartom megírni ezt, értékesebbnek tartom kirajzolni magamból, értékesebbnek tatom átgondolni, megemészteni, és energiát gyűjteni belőle, mint hogy úgy üljek a padban, bambán, fáradtan és rosszkedvűen egy beteg város beteg emberei között, hogy nem jutok előrébb. Értékesebb most egy kicsit befelé figyelni, és rendet rakni, minden szempontból.
Nem szokták ezt érteni a tanáraim. Miért nem vagyok iskolában? Mi lehet az oka? Mi a baja vele? Hát az, hogy az ottani idő az esetek többségében értéktelenül telik el. Sokkal fontosabb dolgok vannak egy igazolatlan óránál meg egy egyesnél, vagy akár egy bukásnál is. Ehhez meg kellett párszor bukni hogy rájöjjek. Nem leszel kevesebb ember, azért mert egyesed van. Attól leszel kevesebb ember, mert a jellemed nem fejleszted azzal, hogy gondolkodsz, töprengsz, alkotsz és létrehozol dolgokat. Az tesz emberré, és nem egy papír vagy egy jegy. A kreativitásod fejlesztése, az érzelmeid megértése, önmagad elfogadása tesz teljes emberré.
A szépségek észrevétele, az hogy békében vagy magaddal, hogy tudomásul veszed, milyen vagy. Ezek értékesebb dolgok. Akármikor le tudsz érettségizni, vagy diplomázni. Mindig tudsz valamiből élni, de az idődet nem tudod visszaszerezni. Mikor megszülettél... sőt mikor megfogantál, elkezdett ketyegni az óra, robogni kezdtél az elmúlás felé. Kinek messzebb, kinek távolabb van ez az elmúlás, de végül úgyis bekövetkezik, és jobb dolog lesz úgy visszagondolni az időre, amit magad mögött hagytál, hogy tettél is valamit, és nem csak a "majd ha" -k egymásba fűzésével ß@$2tad el az életed, amiből legjobb tudomásom szerint ilyen formában csak egy van. Biztos forrásból tudom, bízzatok bennem.

Melinda azt mondta egyszer, mikor hülyeségeket beszéltem, jó szokásomhoz híven, hogy megkeseredtem. Ízlelgessük egy picit a szót. Megkeseredés. Túl sok időt adtam már oda értelmetlenül egy rendszernek. Igaza van, megkeseredtem egy kicsit. Nem fogok jobban. Mindig az Ő szeretete és szerelme ad nekem fényt. Mindig azokba az érzelmekbe kapaszkodom, amit iránta érzek, és azokba amiket ő érez irántam. Sose fogom elveszíteni. Sose szabad. Egymás miatt. Miattunk.

Kb ennyi...


20081104

Látomások a vázlatfüzetből | Visions from the sketch book

Vettem egy elképesztően frankó vázlatfüzetet ma reggel, és ez pár rajzocska a mai termésből. Hamarosan jön a többi.

20081103

I believe in one Krizbo | Hiszek egy Krizboban

Ma tudatosult bennem valami. Felelősséggel tartozom. Nem csak magam iránt, hanem a követőim felé is van "némi" felelősségem. Erre az alábbi üzenet világított rá:

"Csak szólni akartam, hogy tudj róla, hogy te valójában a krizboista hit fő szószólója vagy sőt valójában az egésznek a feje és a blogod a krizboista hit alapjainak összefoglalása valamint útmutató a hívőknek...ez egyfajta szekta..."
Kitűzők vásárolhatók 100 ft/db egységáron, ha hozod egy barátod is vásárolni, kedvezményt kapsz, amiről ő nem tud.


Más szemmel | Another view point

Vacogva ébredek egy befűtetlen ház hideg ágyában. Éjszaka lerugdoshattam magamról a takarót, a tűzifa meg még nincs, szóval éjszakára még nem tudunk befűteni pedig kellene. Remegek egész testemben addig, amíg nadrágba, pólóba, sálba és pulóverbe nem bújok. Hideg a kávé is, és az ablak túloldalán a világ elveszik a ködben. Miért ilyen szar minden hétfő reggel? Breakbeat-el ébresztem fel magam.
Aluljáró

Aztán apránként elindulok. Úgyis lekésném a buszt a HÉV-nél, de van egy közelebbi megálló is. A Nepumuki szobor előtt, aminek pár hónapja letörték a kezét, összefutok Esernyő Úrral, és ketten megyünk tovább. Rossz passzban van, azt mondja, és hogy rájött arra, hogy alapvetően utálja a világot. "Aha" mondom, és megyünk tovább. Szinte az orrunk előtt megy el a busz. Ha futottam volna talán elérem, de kinek van kedve ilyenkor futni? Várni kell. Leülök a megállóban, és nézem az autókat. A jól ismert szürkéskék árnyalat, ami előbb utóbb hófehér ködbe torkollik, bármerre nézek.
Magyar színek

A következő pesti busz fél óra múlva jön, szóval amíg Esernyő Úr rám önti a szennyest, rajzolni kezdek. Petra városa ihlette a képet amit papírra kezdek venni. Időközben észreveszem, hogy egy lány áll a pad mellett és nézi a kibontakozó rajzot. "Mit akar ez?" bök oldalba az esernyőjével, borús hangulatú barátom, de nem érdekel. Rajzolok tovább. Majd elválik. Aztán hallok egy kedves hangot.
- Marha jól rajzolsz! Bocsi eddig bírtam ki, de mondanom kell. Iszonyú jó! - felpillantok, és látom, hogy a kb. húszas évei vége felé közeledő lány mosolyogva nézi a rajzolást.
- Köszi - motyogom elmosolyodva, és firkálok tovább. Aztán a lány leül mellém és beszélünk. Illetve beszél, én meg hallgatom és rajzolok. Sok mindent elmesél nekem. Az életéről, munkájáról. Elmondja, hogy ő szénnel rajzolt, és bábokat és rajzfilmeket szeretett volna rajzolni, de a szülei nem akarták így most menedzser. Időközben megjön a busz, felszállunk és mesél még, hogy egyszer egy rosszabb napján egy kamion lefröcskölte vízzel, aztán a munkahelyén Enikő leöntötte kávéval, majd mikor hazaért elázott, és miközben mondja, végig nevetgél. Én meg rajzolok, és néha arról beszélek neki, hogy sose késő újra elkezdenie rajzolni, ha szereti csinálni. Akármikor folytathatja. Közben a papíron egy kellemes kis rajz bontakozik ki egy városról, a sziklafalban, a sivatag közepén. Neki adom, és a metrónál elválunk. És ez így valahogy jó. Jó hallgatni valakit, apróságokról, és jó rajzot adni neki.
Aztán a metrón is firkálok, mindenféle alakokat, sivatagot és egész kellemesen érzem magam. Tulajdonképpen miért érezzem magam másként? Mi van, ha kések? Mi van, ha elfintorodik az öreg nő a hosszú hajam miatt? Mikor megérkezem a Nagyváradra, felszökdécselek a lépcsőn, és az iskola felé sietek. Közben kisütött a nap és eloszlott a köd. Esernyő Úr Szentendrén maradt.
Aztán egy kisebb csoda történik. Megérkezett a diák igazolványom. Egy eredeti, legális, érvényes diák igazolvány. Ilyenem nem volt általános hatodik óta. Pláne nem olyan, amin még rendes fotó is van rólam, nem valami vacak. Aztán valahogy úgy alakul, hogy meghívnak egy kávéra, viszonzásként az eddigiekért, a nap pedig közben egyre szebben süt.
Apró csoda a pénztárcámban

Benn a suliban mesélek egy kicsit arról, hogy Lilafüred egy olyan hely, ami az Ősz maga. Végtelen sok szín és árnyalat, és irodalom órán Latinovics Ady-tól mond verseket.
Az élet értelme

Aztán másfelé indulok haza. Nem metrózom, hanem egy kerülővel ugyan, de a felszínen megyek. Útba ejtek egy Tisza boltot az Astorián, hátha van ott a cipőből amit szeretnék, de nincs, van helyette más. Elképesztően jól néznek ki ezek a cipők. Visszamegyek a Metróba, ahol készítek pár fotót a mozgólépcsőn. Nem nagyon mertem fotózni eddig a lépcsőn, pedig megéri.
Go down...

Kicsivel később elalszom a HÉV-en. A kalauz-hölgy ébreszt fel. Bérletet mutatok neki, de nem jó, csak Békásig. Nincs nálam 125 forint, de a kaller elmosolyodik, és valami olyasmit mond, hogy majd legközelebb behajtja. Visszamosolyogok rá, és ennyiben maradunk.
Go up...

Itthon időközben főztek nekem egy kávét, mert haza telefonáltam, hogy fáradt vagyok egy kicsit. Leültem blogot írni, és végiggondoltam az egész napomat elejétől a végéig, egy ív mellett, amit már akkor kitaláltam, mikor reggel elváltunk Esernyő Úrral: a dolgok csak egyre jobbak lehetnek. Igazad van Melinda. Azóta sötét van kinn, bennem pedig finom meleg fény. :)

20081102

III. Fényből | III. From Light

A rohadt életbe hogy a francért meg kell venni a rohadt hely jegyet, ha úgyse számít szart se, hogy rohadna meg mindenki, aki ezt kitalálta - méltatlankodik egy öreg nő a fülkében ahol ülök, mellette a terepnadrágos srác gúnyosan mosolyog, a vele szemben ülő férfi meg mintha azt morogná, hogy „hagyja már abba vén szatyor”. Közben valaki rugdossa a falat hátulról, a folyosón néha végigszalad egy srác és a lány, akit a "csajom" ként emleget srác a telefonba, mikor kérdezik, hogy kivel van. Alig férek el a székben kényelmesen, próbálok aludni, de az öreg nő a méltatlankodás után valami krumplit árul a telefonba.
Elkezdek a telefonommal molyolni. Megdöntök minden rekordot a Johnny Crash -ban és törölgetek. SMS-eket meg fölösleges vackokat. Aztán mikor az öregnő végre elhallgat, megpróbálok elhelyezkedni valahogy, de azután a fél óra után, amit félig meddig álomban töltöttem úgy érzem mintha a nyakamba térdeltek volna. Nem telt egy óra se, hogy elváltam Melytől és a pokolba kívánom a világot, amit nemrég még nevetve ünnepeltünk ketten. Nem kellett volna eljönnöm.
A Keletiben bűz fogad, egy taxis pedig angolul próbál a lehető legjobban átverni egy angol párt, akik fuvart keresnek. Aztán le a metróba, ahol csak a szokásos. Két kopasz, egyenként 150 kilósak arról beszélnek, hogy melyikük hol rúgott bele a földön fekvő "szemétgecizsidófaszfej" fotósba. Magamhoz szorítom a fényképezőm. Egy zacskót szorongatok, és várom, hogy vége legyen. Ki akarok jutni.
Batthyányi tér, felmegyek a HÉV-hez, ami fél óra múlva indul, és csak Békásig. A Szentendréig közlekedőre háromnegyed órát kell várni. Inkább kimegyek felszínre, és a parlamentet nézem. A lámpák fele nem ég, a másik fele meg fel van állványozva. Inkább visszamegyek a föld alatti állomásra, mert odafenn hideg van, és nem akarok prostikat se látni.
Felszállok a Békási HÉV-re addig is legalább mozogjak egy kicsit. Csak jussak már haza. Persze a kocsi pillanatok alatt, egy két megálló után megtelik részegekkel, meg egy nővel aki a kabátomra ül, és kikéri magának. Kihúzza maga alól, én pedig inkább megint a telefonba mélyedek. Időközben tanulok pár szót a mögöttem ülő részegektől. Olyan jó a tömegközlekedés.
Aztán Békás. Friss levegőre vágyom. Megfulladom az emberektől. A friss levegő kipufogó és olaj szagú. Ez vegyül az állomás ammónia- és cigaretta felhőjével. Köd van, én meg a sínre ülök és írogatni kezdek a telefonomba.

/Démonok bújnak elő a sötétből, és az ő áldozataik. Lesütött tekintetű angyalok, üres szemű ember vázak. A jelző lámpák vöröse kurvákra világít míg sikongató tizenéves csajok jönnek fel az aluljáróból ugyan olyan cipőkben. Mind szellemek. Emberek kísértői. Gyönyörűek mint a ki nem bontott ajándék, ami belsejében egy tányér szart rejteget/ SMS piszkozat

Pár liba arrébb húzódik. Biztos megbotránkoznak azon, hogy a sínen ülök. Én meg azon, hogy a ruhájukból kitalálható a foglalkozásuk. Megérkezik a HÉV.

/Aztán a homályból a beteg arcok közül néha egy őszintén fáradt angyal tűnik fel a maga teljes tökéletességében. Szemében könyörtelen szánalommal. Szemben ülünk egymással a vagonban. Csak egy pillanatra látom a szmét, egy megállót utazunk együtt. Nem tudom igazam volt e vele kapcsolatban. A kezem nem tudja tartani a valósággal az ütemet./ SMS piszkozat

Aztán Szentendre. Végre Szentendre. Feketébe öltözött kifestett arcú emberek jönnek. Halálfejek, töklámpások, vigyorgó, őrült bohócok. Halottak napja, vagyis Halloween van. "Pestre megyek bulizni én is" mondja a cigijét szívva egy régi ismerősöm akivel összefutok az állomáson
- Te honnan jössz Krizbó?
- Melindától - mondom neki, pedig az kellett volna hogy az álmaimból.
- Azóta együtt vagytok?
- Igen
- Mióta is?
Eszembe jut, hogy ő volt az egyik első ember akinek elújságoltam, hogy találkoztam Melyvel, és hogy úgy érezem, Ő az.
- Hát olyan másfél-két éve.
- Szép
- Igen.
Aztán csörög a telefon. Meg kell keresni öcsémet, én meg a kis csomagommal és a jó érzéseim maradványaival elindulok az éjszakába. Fel a Boheszbe, ahol rám zuhan a füst, az embertömeg, a hőség, a levegőtlenség, piaszag és ordibálás, meg a "Helló Krizbó!"-k, de öcsém sehol. Kifordulok, és menekülök innen. Aztán fel a korzóra. Szinte ugyan az történik csak több levegővel.
Kis idő múlva Danába futok. Felhívjuk öcsémet, hogy mi van vele. Egy barátjánál alszik, mondja, de a hangjában van azért némi csúsztatás. Ennyiben maradunk. Elkezdődik az éjszaka, és már bőven elmúlt éjfél, ma már nem fogok tudni Melyvel beszélni.
Sodródunk tovább. Egyik fülledt pincéből a másikra, én meg szorongatom a kis csomagot. Viszem mindenhová. "Na mi van hozod a tesi cuccod?" mondják. Ekkor jönnek vissza a Talán -ok. Minden kétség, ami nem enged el innentől.
Csak sodródunk, egyik helyről a másikra, bizonytalanságban, összevisszaságban, amit valahol belül élvezek, és érzem, hogy tönkretesz, ha benne maradok. Úgy érzem mintha tussal fröcsköltek volna le, és minden, ami szép tiszta volt, most megint csorog a degenytől, én pedig egyszerre örülök neki, és utálom.
Csak sokára érek haza. Leteszem a kis csomagot az ágyra, letöltöm a fotókat és elalszom. Újra ugyan úgy, fáradtan, mint ahogy elmentem két nappal ezelőtt. Ugyan onnan folytatom.

II. Fényben | II. In the Light

Megérkezni mindig jó. Mikor befut a vonat a Tiszaira, én meg az ablakra tapadok, és nézem a peront, hogy meglátom e. Ez minden egyes alkalommal így van. Látni szeretném, hogy úgy tudjak leszállni, hogy ne vegyen észre és meg tudjam lepni. Mögé kerülni, eltakarni a szemét és a fülébe súgni, hogy "Na ki van itt?", váratlanul puszit adni a nyakára vagy ilyesmi. Vagy mögé lopakodni és odasúgni, hogy "Te keresel valakit?", mint ő először nekem. De sose sikerül egyik se.
Mindig észrevesz. Egyszer már majdnem sikerült elbújnom, de csak majdnem. Szerintem észrevette, mikor beslisszoltam az oszlop mögé. Most nem láttam sehol. Megbeszéltük, hogy mivel késik a vonat, elindul, a pályaudvar felé, én meg induljak el feléjük és félúton találkozunk. Azért körbenéztem. Elindultam ki a pályaudvarról, és minden emberre figyeltem, nehogy véletlenül úgy menjek el mellette, hogy ne vegyem észre. De ez nem fordulhat elő. Egymillió ember között is csak Őt látnám, ha ott lenne köztük.
Fény mindenhol

Gyorsan szedtem a lábaim, hogy minél hamarabb láthassam, és tényleg, már egész messziről észrevettem. Egy fehér mellényben volt, maga köré fonta a karjait, és apró lépésekkel közeledett. Mosolyogtunk egymásra, én pedig újra az ismerős érzésbe bújtam, hogy megszűnt a világ és csak Ő van. El is felejtettem egy pillanatra, mennyi mindent akartam neki mesélni. Aztán persze eszembe jutott, de szerintem egy szót se értett abból amit elhadartam.
Mozgás és szabadság

Annyi mindent akartam vele megbeszélni. Mindent, amit leírtam az előző bejegyzésben. Azt, hogy az élet milyen hatalmas és mennyire nincsenek megkötve a lehetőségek. Végtelen sok tér áll rendelkezésünkre, és olyanokat is megtehetünk, amikről álmodni se mernénk. Csodálatos helyek és ismeretlen világok, amik csak arra várnak, hogy bebarangoljuk őket. Próbáltam elmondani, de nem tudtam.
Szeretem

Ezek nagyon távoli világok, és nagyon messze sodródtam bennük. Túl messzire Melindától. Nem akartam ezt, szóval inkább apránként hazaértünk. Haza. A vonat késése miatt mindenről lecsúsztunk amit terveztünk aznapra, szóval megegyeztünk abban, hogy ott alszom. Azt hiszem, hogy én vetettem fel az ötletet még a vonaton, de szerintem inkább ketten jutottunk erre.
Innentől kezdve nyugalom volt. Talán utoljára akkor voltam ilyen nyugodt mikor legutóbb vele voltam. Azelőtt meg akkor, mikor előtte legutóbb voltam vele. Kitisztultak a gondolataim. Olyan egyszerű és rég tapasztalt dolgok, hogy reggeli és ebéd. Egy normális élet kellékei. Egy olyané amilyet szeretnék, és vele lehetséges csak.
Érte vállalnám

Talán ez az amibe nem kellett volna belegondolnom. Mert utána bármennyire is volt minden pillanat csodálatos, ott volt mellette a kis szálka, hogy annak oka van, hogy nekem nem ez a természetes, hogy a normális dolgokra rácsodálkozom. Talán azért nem, mert nem is nekem való. Talán... Talán... Talán. Talánok egész sora. De minden olyan szép volt, és annyira nem érdekelt a sok Talán, hogy kár is leírni, hogy egyáltalán ott lézengtek. Mint egy-két apró légy a hatalmas virágos mezőn. Kit érdekel, ha minden ilyen szép és tökéletes? Fényeket láttam mindenfelé.
Fényeket láttam másnap reggel, mikor külön szobában rémálomból ébredtem. A szemembe sütött a nap, és egy pillanatig nem tudtam hol vagyok és mi történt. Aztán összeállt a kép. Lábujjhegyen átlopakodtam Hozzá, és belestem az ajtón. Még aludt, de az apró zörejre kinyitotta a szemét és mosolyogott. Jó reggelt. Aztán megreggeliztünk.
Tényleg reggel volt. Nem délelőtt, és nem délután, mint egyébként. Nem. Napsütéses és békés reggel, nekem pedig pillanatok alatt elfoszlott minden rémálmom, pedig az ilyeneket mindig leírom és értelmezem és tipródom rajtuk napokig. Helyette kiflit ettem vajjal. Forró teát ittam, és aztán finom kávét. Végig fény volt. Ragyogott minden a naptól, és Tőle. Beragyogta az egész lakást. Talán ilyesmi lehet a sokat emlegetett Aranyfény is. Csak ez egy kedves fény. Egy barátságos, simogató és szeretetteljes fény, ami körbevesz, átölel és átmelengeti a lelket.
Mindenhol csak fény...

Utána Lilafüredre mentünk kisvasúttal. Fel a bükkbe. Azt mondta, talán kicsit jobban fel kellett volna öltöznöm én meg persze csak legyintettem, elég nekem a sál amit Tőle kaptam, az mindentől megóv, mint a szeretete. Nem fáztam egyáltalán, és mondtam is neki sokat, de ő mégis törődött velem.
...áldott és boldog...

Szerintem ritkán nevetgélek ennyit. Apróságok, kedves kis dolgok, egyszerű örömök, amik mind-mind a Fényhez, és Hozzá tartoznak. Fény, amit csak akkor érzek sápadt bőrömön mikor vele vagyok, és csak ilyenkor tudom, élet van bennem.
...életteli fény.

Csavarogtunk még fenn a Bükkben, egy kiépített részen, vízesést keresve. Megnéztük a Kastélyt, teáztunk és elment úgy másfél óra, hogy észre se vettem. Végig éreztem, hogy velem van, és én egy pillanatra se engedtem utat a gondolataimnak, csak fotóztam Őt, meg a fényeket körülöttünk.
Lothlorien

Az ősz színeit. A narancs és a sárga váltakozását, a vörös kusza árnyalatait. A méltóságteljes, öreg fákat, erős gyökerekkel, amik egyben tartják ezt a roppant hegységet, és benne minden magányos hegyet. Olyan volt mintha Lothlorien-be érkeztünk volna. Bejártuk Középfölde leggyönyörűbb részét. A mohával borított zöld sziklákat, a hegyoldalba vájt apró barlangokat.
Színeket láttunk, amik messze túlmutattak mindenen, ami valós lehet. Én pedig egyre messzebb engedtem a képzeletemet. Láttam a lombok között szökdécselő apró tündéreket, éreztem a szélben az erdő illatát, és Ő végig fogta a kezem. Mellettem volt, és éreztem a szerelmét, és hogy viszont szeretem. Szeretem mindennél jobban.
A Hegyeket egyben tartó gyökerek

Aztán teát ittunk, és elindultunk lefelé, mikor elkezdett alkonyodni. Lehűlt a levegő, a színek pedig apránként árnyékok közé bújtak. Fázni kezdtem, és szürkület volt, mire hazaértünk. Elröpült még egy nap.
Készülni kezdtem a hazaútra. Kikísért az állomásra, a neonok és menetrendek közé, körülöttünk pedig olyan arcokat láttam felsejleni mint a fotóimon. Megkeseredett arcokat. Szomorú embereket, rosszindulatú ráncokat mindenfelé. De Ő ott volt, és játszottunk, én pedig nem foglalkoztam semmivel, csak Vele. A bőre illatával, az érintésével, a közelségéve. Minden pillanatot ki akartam használni, mert tudtam, hogy abban a pillanatban, ahogy elenged, jön megint a homály. Megint csak baj lesz. Megint beözönlik minden, amit két napra félre tudtam tenni.
Mindig így van. Szinte azonnal ahogy elengedi a kezem, mintha a Fény beláthatatlan messzeségbe sodródna, és én megint egyedül lennék a sötétben. Az őrületben. Túl hosszúra nyúlt éjszakákban, amiket mélyen belül imádok megélni, de úgy érezem, hogy egyre mocskosabb leszek tőlük, és még messzebb sodródom a szépségektől, a fény pedig neon színű lesz.
Nem szabad elválnom Tőle