20080530

Mondatok a világomból | Sentences from my world

Lehellet finom érintés, ahogy a kéz a selymes bőrhöz ér, egyik ajak a másikhoz, a szerelmesek összefonódnak, és boldogan merülnek alá a bűnbe esésbe...

A bölcsesség akkor érik be, mikor elüt az autó. A fém pillanatnyi tapintása, az érzés mikor az arcodhoz ér a lökhárító. Egyetlen villanásnyi tapasztalás csupán. Megvilágosodsz, de senkinek nem mondhatod el.
A műanyag billentyűzet kopogása. Az ujjbegyeid gyors egymásutánban ütik le a gombokat, a szöveg formálódik, és te erre az időre szabad leszel a monitor korlátai között.
A szél, ami elsüvít a füled mögött, anyagtalan, nem tapasztalja más, csak aki gyorsabban halad a többinél. Az ő kiváltságuk. Az ő ajándékuk, és átkuk is egyben. Számukra közelebb van az út végi szakadék.
A digitális ceruza gumi tapintása, a halk, sercegő hang, mikor a plasztik tollvég siklik az üvegszálas felületen. Köze sincs a valósághoz, az alkotó pedig az alkotás illúziójába ringatja magát, ami csak a következő áramszünetig tart.
A söröspohár üvege, ami a markodba simul mikor egyre újabbakat kortyolsz az arany színű italból. A boldogság rövid, a sörök csak időlegesen feledtetik a szomjúságot ami kínoz, emészt egész nap a sivatagban. Csupán közelebb kerülsz a bűnhöz.
Lehellet finom érintés, ahogy a kéz a selymes bőrhöz ér, egyik ajak a másikhoz, a szerelmesek összefonódnak, és boldogan merülnek alá a bűnbe esésbe...

(...)

20080529

Gyorsabban! | Faster!

Gyorsabban. Gyorsabban, még gyorsabban, és jöjjön már a busz, csak induljak már el. És megérkezik de lassú. Mi van ezzel a sofőrrel? Csigát reggelizet!? Gyorsabban, ne állj meg, nem érdekel, hogy le akar szállni, lépj rá a gázra! Aztán autópálya, de ez is lassú, még ki tudom venni a tájat, szóval nem vagyunk elég gyorsak. Dugó, megakadunk és én remegek. Mi van ma!? Minden olyan rohadt lassú. Dübörög a Dn’B, a világ pedig mintha lassabban forogna. HÉV, de ez se elég, sőt mintha negatív lenne a sebességünk.
Árpádhídon sprint a villamoshoz, aztán fel tötymörgök a tömegben a kocsira. Alig haladok, és villamos is alig halad. Lassú mint az elmúlás. Gyorsabban! Mondom gyorsabban!! Le az aluljáróba, besodródva a szürke tömegbe. Nem tudok haladni. Engedjetek már el! Engedjetek ki!
Aztán a metrón ülök, és remeg a lábam, reszket a kezem, izzadok, és túl lassan halad a kocsi. Nyár van, lassú nyár, lassan gördülnek az órák, mint az izzadságcseppek a homlokomon, és látom, hogy az utasok nézik ahogy mozog a lábam pedig egy helyben ülök. Nincs bennem semmi és mégis...de aztán megáll a szerelvény, én meg újra futok. Még én sem vagyok elég gyors. Illetve de igen, de visszafognak a kötelékek. A táska, fülhallgató, cipő, ruhák, levegő, súrlódás, az izmaim korlátoltsága, a tekintetek, amik összeszurkálnak, ha figyelek rájuk, szóval lassítok, de a kezem még mindig remeg. Szét fogok szakadni. Szárnyalni akarok, szárnyak nélkül. Hasítani a levegőt.
Miért ilyen iszonyú lassú minden?? Gyorsabban. Gyorsabban és már ordítani akarom. Visítani, hogy az egész világ hallja, és hogy gyorsabban futni, gyorsabban, mint a fény, mint a gondolat, mint minden együtt, mint az univerzum, anyagtalanul, átszelni a világegyetemet oda és vissza, a végtelenségig egyre gyorsabban, és még az sem lesz elég sebes. Szabadság! Kiszabadulni a testből, a térből és időből, a leggyorsabbnak lenni! Időtlenül szemlélni mindent, évmilliókat látni egy másodperc alatt. Istennek lenni!
Aztán az iskolába érek, a padban ülök, és betűket karcolok a papírra. Ember vagyok. Elégedettnek kell lennem. Elégedett vagyok…lassan leáll a remegés, kifújom a levegőt. Szabad ember vagyok. Ennél többet nem kívánhatok. Nem is kell más csak a szabadság. Szabadok a gondolataim. Szabad az elmém. Ez a legnagyobb ajándék. Megnyugszom. Nem vágyom másra.
- Minden rendben? - kérdezi a tanár
- Igen minden rendben - mondom és elmosolyodok - nincs semmi baj.
- Akkor jó. 4-es lett a dolgozatod.
- Ennek örülök – motyogom. Egy lépéssel közelebb a szabadsághoz. Véget fog érni ez az év is, meg a következő is. Ki fogok szabadulni.

20080528

Artkodás


Andinak köszi, hogy tartotta a gépet és kattintott.

20080526

Oldalba rúgott négyzet

*̡͌l̡*̡̡ ̴̡ı̴̴̡ ̡̡͡|̲̲̲͡͡͡ ̲▫̲͡ ̲̲̲͡͡π̲̲͡͡ ̲̲͡▫̲̲͡͡ ̲|̡̡̡ ̡ ̴̡ı̴̡̡ *̡͌l̡*
Aznap minden tökéletesen indult. Ültünk fenn a Duna parton, söröztünk, olvasgattuk a pesti estet Esernyő úrral nyugiban, ahogy az kell. Folytak az érzelmek közben lassan hömpölyög a Duna, gondosan mostuk az elvek partját, elhordtuk a törmeléket akár a hangyacsapat mellettünk a világ kis szeleteit. Talán mindent elhordanak egyszer. A pokol messze volt alattunk mi meg lógattuk a lábunkat, láthatatlanul. Senki nem vett észre minket, a fölöslegesség érzése hatotta át éppen akkor képlékeny testünket, és ez mérhetetlen szabadságot jelent. Elnyúltunk a hideg kövön, alig szóltunk egymáshoz, akkor is csak könnyedén, „na mi van?” kérdeztem ő meg mosolyogva bólint, hogy „az van”. Jó volt. Rég mosolygott így. Akárhogy máshogy is rég mosolygott.
Aztán elkövettünk egy nagy hibát. Fontossá lettünk. Észrevettek, és a csend meg a nyugalom elillant mint egy szitakötő. A szabadság megrebegtette csillogó szárnyait, és arrébb repült, mi meg leestünk a felhő pereméről bele a mindenféle balhékba, a "beszóltál?!" okba, küzdöttünk a kopaszokkal és azokkal is akik nem kopaszok, váll vállvetve régen látott barátokkal akikre tudom hogy lehet számítani. A hűvös kora nyári estét átitatta az undor, undor tőled, esernyőúr undora tőlem, és az egész valahogy bizarr, nevetséges volt, pedig történtek komoly dolgok, meg "na ezt beszéljük meg testvérem..." meg "örülj hogy megúsztad", és ezúttal ezt mi mondtuk., nem nekünk mondták. És mégis nevetséges, posványos világ volt aznap éjjel.
A későbbi napokban egy kicsit aktív voltam, csak laza lötyögés egy frissen növesztett valóságban. Új kifejezéseket tanultunk, mint a „melankólia”. Veszekedtem sokat, önmagammal, meg Esernyő úrral akivel újabban megint nem jövök ki jól. Elvagyunk. Olyan jó az a kis élet, hogy ilyenbe nem téved. Új e-maill címem van, és büszke vagyok rá:

Szóval lötyögés, meg imádkoztunk a szent Plus emblémához, de ez nem hatott olyan bizarrnak, mint a péntek este. Aztán boldog szüli napot Enikő, egy villanásnyi emlékezés arra, hogy nem volt mindig ilyen őrült minden, ám aztán rájövök, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy ennyire nem volt őrült minden. A fagylalt torta és a pezsgő álmosít, én pedig napokat aludnék át, csak hogy értelmet nyerjenek a dolgok. A lila karikák mintegy szórakozásból másznak be a szemem alá, én pedig nézem őket a tükörben, szervusztok régi-új barátok, hétfő reggel együtt indulunk iskolába.
Megint hasznosnak érzem magam, feladaton van, ami lehet egy cédé, lehet egy előadás, lehet Darwin és lehet az, hogy kiálljak magamért az oltások végtelen tengerében egy saját szagától rothadó szürke városban. Úgy érzem, felzabál az enyészet, de aztán a sörök feledtetik a dolgot, galériába tévedünk, aztán műanyagzacskókat eszem a mcdonald's-ba, mint valamikor tökre régen Pierre-el, és találok egy dohos helyet ami fenyegetően szimpatikus.

És hosszantartó eszmecsere jött a művészet természetéről, míg legyek másztak a mcdonald's-os tálcán, mi meg néztük, és egyre csak az élet értelmén töprengtünk apámmal, csendben, mélán iszogatva szódát, sört, kávét vagy bort, és az egészet áthatotta valami valószínűtlen fátyol ami arany színű, mint a Tokaji, vagy az Arany Fácán.
21 000 000 forint a festmény, én meg okádnék mert ilyen nincs, és a kiábrándulás újabb fáradtságot szül, mert ez nem lehet a művészet! Ez nem lehet az, de már rég alszom a héven és azt se tudom hol vagyok, pedig mondja az ezer éves hang ami a világ kezdete óta van és létezik.
Na megyek mert betoppant életem értelme az ajtón engem pedig elönt a melegség, és mindenki mehet a francba mert nem érdekel ami elrontottam, csak Ő, akit szeretek.
Megosztom Veled -és veletek, olvasók- ezt a napot ami megint kicsit olyan volt mint az amire azt mondják a kopasz matektanárok, hogy oldalba rúgott négyzet, aztán Te csak fogod a fejed mert nem érted és valami megmagyarázhatatlan történik mikor látod hogy vége az órának és kezdődik is a következő.


20080522

Már délután...





Mondjatok valamit aminek van értelme. Kösz..

20080519

Vélemény: Vörös Vödör

Felébredek a buszban ahogy az befordul a szentendrei állomásra, és azonnal megszédülök a melegtől ami uralja a teret. Fullasztó. Kókadtan oldalra nézek az öreg hölgyre, aki velem együtt leszállni készül.

- Ön szerint nincs itt túl meleg levegő?

- Nincs - motyogja kurtán, majd leszállunk a buszról. Tikkadtan haza indulok, és már-már összeesek a forróságban.

A vállam majd' leszakad a táska súlya alatt, izzadok, és minden amire vágyom, azt egy kis víz és hűvös levegő. Csak egy kicsi...épp csak hogy úgy érezzem, hogy ájulás nélkül haza tudok jutni.

Átvágok a főtéren, és a Bogdányi úton folytatom a sétát, egyenesen a Vujicsics térhez, mivel van ott egy kút, amiből vizet nyerhetek az üvegembe. Odahajolva a mindenható víz után veszem csak észre a vörös felmosóvödröt a kútban. A japánok is furcsálkodva nézik. Én is furcsálkodva nézem, amíg megtöltöm vízzel az üvegem. Mit keres Szentendre egyik legforgalmasabb turista útja menti kútban egy felmosóvödör?!

Ízléses nem?



Leülök az árnyékba és kiiszom az üvegem. Közben jönnek-mennek a turisták, megjelenik egy fekete Audi, kiszáll belőle pár izmos üzletemberféle, és ők se teljesen értik mit keres a vödör a kútban. A megrökönyödés persze csak egy pillanatnyi, mossák kezeiket, és mennek tovább. Újra töltök, közben megérkezik Zoli barátom. Tanácstalanul nézzük a vödröt, ami már egyre jobban piszkálja a morális csengőt a fülemben, egyre jobban ráncolom a szemöldököm, a műanyag üvegcse pedig ropogva adja tudtomra, hogy összeszorult körülötte a markom.

Rajtam kívül miért nem zavar senkit?



- Nem kéne szólni valakinek? Vagy kivenni vagy ilyesmi? Nem jössz be a vendéglőbe közszolgálatozni? – kérdem, és egyre csak nézem ahogy a víz kicsorog a vödörből

- Úgyis vissza fogják tenni ha elmegyünk. Ingyen víz.

- Aha.. – egy-két szót még váltunk, majd Zoli elkerekezik, én pedig a Vujicsics vendéglő felé veszem az irányt. Rövid várakozás után megjelenik a pultos lány. Mosolyog

- Mit parancsolsz? - kérdi őszinte érdeklődéssel

- Nem tudtok valamit arról a vödörről? - bökök a kút felé. A lány közelebb lép, és kicsit idegesen méreget. Nem szól semmit, én folytatom a mondókám - csak mert látom hogy valaki nagyon ügyesen elhelyezte ott, és ha például kínai turista lennék, biztosan nem lennék jó véleménnyel a városról.

- Öö...Idegenvezető az úr? - kérdezi zavartan

- Nem szentendrei vagyok, és idegesít, hogy valakik ilyennel rombolják a város imidzsét. Hogy annyi igényesség ne legyen bennük, hogy ha már ingyen vizet használnak, legalább elvigyék a vödröt - közben valami olyasmit motyog hogy nem az övék, de igazából nem érdekel a véleménye - ennyi erővel kiírhatnánk a Hősök Terére az oszlop mellé, hogy nyilvános vizelde. Nem gondolod?

- De akár ki is írhatnák – és cinikusan nevetgél, de én nem mosolygok. Zavartan nézi, ahogy kiveszem a vödröt a kútból, kiöntöm a vizet, és arrébb teszem a vörös randaságot. Szerintem a lány azóta se igazán érti, miért zavartatom magam a dolog miatt...



Még annyit fűznék hozzá, hogy ha nem az övék a vödör - amit kötve hiszek...- akkor is lehetne bennük annyi tenni akarás, hogy eltüntetik onnan,mert azért az nem rossz dolog ha esetleg jó véleménnyel mennek haza az idelátogatók, nem pedig az lesz
az újság hogy ezek a magyarok milyen igénytelenek...

20080518

Cyberpunk

Gondolatban ordít a sötétben mint a veszett farkas, nyáladzva ront neki az ártatlannak és acél karmokkal tépi cafatokra az áldozatot, majd kinyitja a szemét és könnyeivel küszködve egy újabb adag metamfetaminnal zuhan bele a homályba.

20080516

Kaptár | Hive

Másodszor, egy koncept. Ilyen lesz még majd.

Szabad tudat | Free mind

Kezdetnek egy "novella". Fogadjátok szeretettel.

Aaaanyúúúúúú hol van a műanyag tányérom? - mondta affektálva a kislány - akit Hannának hívtak- a konyhában, anyja mellett állva. Haját két rózsaszín, virágos hajgumi fogta két copfba. A pirospozsgás arc durcás volt.
- Nem tudom kicsim, biztos a szobádban valahol szétszórva.
- De nincsenek ott! Anyu én a tányéromat akarom!
- Jól van kicsim, megkeressük a tányérod - csitítgatta az anyuka, majd kézen fogva elvezette a lányát, és keresni kezdték a tányért. Átkutatták a lány rumlis szobáját, az előszobát, a tálaló szekrényeket, sőt még a nappaliba is bementek és apa dolgozó szobájába is, hátha meglelik az áhított tálaló eszközt. Azonban nem találták sehol, így a nap többi részében az egész utcát betöltötte a kislány nyafogása.
Az utcán persze nem keresték a tányért, pedig a megoldás kinn volt a ház előtt, a szedett-vedett módon kirakott macskakövön. Egész pontosan egy csatornafedőn, pár méterre az apró családi ház kapuja előtt. Pár perc múlva valamivel arrébb találták volna meg, a szomszéd házzal szemben. Sőt, pár óra múlva már az utca végében érték volna utol a tányért, aki éppen kivándorolt.

**

Beesteledett, a copfos kislány álomba sírta magát, szülei pedig, hogy nehogy megzavarják édes álmában a lányukat, becsukták a hálószoba ajtaját, hogy ne hallatsszon ki Hanna öccse készítésének zaja. Kinn sötét volt, az éjszaka elnyelte fényt, aminek csak halovány, pislogó képviselői maradtak utcai lámpák képében. A macskaköves utca végén, bőven Hannáék házán túl, egy aprócska tér eldugott sarkában, ahova még a lámpák fénye se jutott el, kör alakú, mindenféle színű dolgok hevertek egy rakáson. Azaz hogy nem hevertek, csak egybegyűltek. A műanyag tányérok az árnyéban alig kivehetően mozgolódtak. A kivándorlásuk sikeres volt, fontoskodva adták elő saját szökési mutatványukat. Volt, aki a szemétbe mászott, hogy kivigyék, volt aki csak egyszerűen elveszett otthonról, és voltak olyanok is - mint Hanna műanyag tányérja- akik nem alkalmaztak semmi cselt, csupán a megfelelő pillanatban kigurultak a házból. Mind nagyon büszkék voltak tettükre, melyre a történelem minden bizonnyal áhítattal emlékszik majd vissza. A Műanyag tányérok Exodusa.
Ha állt volna valaki a közelben - mint ahogy nem állt - akkor hallotta volna a halk zörejt, ahogy a tányérok felugrottak, majd a földhöz vágták magukat, ünnepelvén a kezdeti sikereket. Mind érezték a pillanat jelentőségét. Felül kerekedtek a sorsukon, és immár szabad tányérokként élhetik tovább csaknem örök életük.
Az éjszaka folyamán többen csatlakoztak a kupacnyi tányérhoz, így az egyre nagyobb rakás lassan kezdte betölteni a teret. Hajnalra persze nyoma se volt senkinek. Az összes tányér elvonult. Csak a lakásokból fel-fel hangzó veszekedések zaja maradt utánuk, hogy már megint nem vagy képes a helyére tenni a dolgokat, és hogy szerinted ingyen van nekem a tányér? De aztán ezek is elcsitultak, majd mikor a szomszédság rájött, hogy mindenkinek egyszerre tűntek el a tányérjai, - de kizárólag a műanyag tányérok! - akkor a rövid pánik után, hisz lehetett akár betörés is, mindenki titkon megnyugodott, hogy nincs egyedül a bénázásával.

**

Az üzletek, kereskedők és piacok mind kifogytak a tányérból az egész világon. Mindenhonnan eltűntek a műanyagból készült tálaló eszközök, beleértve Angliát is, ahol általában nem történnek ilyen furcsaságok. A tányérgyártó cégeknek ugyanúgy elfogytak a készletei, és valami ismeretlen okból egyetlen műanyag tányér se gördült le többet a futószalagról.
Évek múlva is rejtély maradt az esemény, és bár a brit tudósok kis csoportja kísérletezett lehetséges megoldásokkal, mindent teszt kudarcba fulladt. A műanyag tányérok örökre kivándoroltak az emberek tálaló szekrényeiből, fiókjaiból és asztalairól, a világ pedig valamivel szomorúbb hely lett így.

20080514

BKV rulz...

"Olyan embertől követeltek rokkantsági igazolványt a BKV ellenőrei, akinek vállból hiányzik mindkét keze, írja a Népszabadság. A törvény szerint ingyen utazhatna, még kísérőjének sem kell jegyet vennie. A BKV szerint az ellenőrök még rendesek is voltak, hiszen csak a kísérőt bírságolták meg."

Írja az Index.hu, én meg nem tudok mit kezdeni a hírrel. Nem tudom hogy az "elkeserítő", vagy a "felháborító" a megfelelő szó ahhoz, hogy jellemezzük az ilyeneket. Mindenesetre idegesítő, hogy következmények nélkül megalázhat embereket a BKV. Furcsa, hogy egy utas se állt fel hogy betörje az ellenőr fejével a cukorüveg ablakot, mert bizony azt érdemelte volna...
Ami a legbosszantóbb, az esetet úgy kommentálta a BKV, hogy az ellenőrök helyesen jártak el. Nehogymárkéremszépen... Miféle tégla agyú emberek dolgoznak a BKV-nál? Na mindegy.
Ez hogy képzeled b**meg?



20080512

Vágy | Wish

Jó lenne csak heverni a parkettán és nem tudni a dolgokról. Bámulni a plafont és ölelni Őt.

20080508

A bűntudat íze | Taste of guilt

A másnaposság és a bűntudat -vagy talán az alkohol?- keserű ízével a számban kelek egy órával korábban, mint kellene egy rosszul beállított vekkernek köszönhetően így ma "reggelhatkor" jön a bejegyzés. Bunkó voltam, sajnálom, bunkó vagyok.
A másnaposságnak bűntudat íze van...akkor az alkoholnak van bűntudat íze? A bűntudat csípi a torkod, ha töményet iszol és a bűntudat az, amitől böfögsz sör után? A szád szélén apró csíkban végig folyó vörösbor valójában bűntudat kell, hogy legyen.
De akkor a kávé kell, hogy legyen a megbocsátás, ami elűzi a bűntudatot. De a kávé undorító ízű hiába locsolom tele tejjel. Talán az is a bűntudat? Hogy szar íze van reggel a kávénak meg a számnak is? Akkor rossz ízű ilyenkor a csókom és a reggeli puszim is, és én tényleg bánom a dolgokat.
Aztán "kispálésaborz". Az is a bűntudat? A nevetve ön marcangolást hallgatni, ahogy Lovasi vinnyog mint akinek a lábára léptek minden sor előtt...Jó a világ végéig, mondja, és igen, hiába mész az erdőbe mert már mindenki ott van...jó lenne elbújni és aztán előbújni. Meg tervek amit eltett télre, hogy kéne de aztán mégse, hogy kéne de aztán nem, és eddig egyedül tűrtem az űrben, meg a sexis pezsgő locsolás nyögi az űrturista aztán az utolsó állat is elbődül, nincsenek meg, én meg elértem oda hogy unjam az ön sajnálatot.
Lovasiét meg a sajátom is. De azért ő énekel tovább én meg széttörök valamit. Passzióból. Mert Esernyőúr egy geci. Legalábbis ő így mondaná.
Azt mondták nekem tegnap este egy durva egy elküldés(em)(ünk) után, hogy megtudták milyen is vagyok valójában. Ezt az információt megoszthatnák velem is mert tényleg érdekel. És jó lenne magadra pisztolyt fogni, lőni aztán a földre rogyni, és belefújni a füstölgő csőbe, és eltenni a pisztolyt egy kis időre, és vissza se nézve eltűnni innen, csak a legendet hagyni egyetlen kincsem...megint Kispál amit mindketten ununk már és mégis újra meg újra szól, mert miért ne szólna? Ja meg behorpadt szív(em)(ünk).
Engedtessék meg nekem ez az alpári stílus olykor-olykor. Ahogy anyu mondta "...egy ilyen vagánykodó pesti nárcisztikus blogban..." szerintem ez már megengedhető. Franca és hét óra lett, menni kell suliba. Pedig kérték is hogy ne menjek :)

20080505

Esőemberek


És Förstner vagy mi annak a szadistának a neve mehet a francba:) A neve olyan mint egy keletnémet intim síkosító márka, szóval igazán nem olyan ember akivel foglalkozni kell :)

20080503

A kóbor lovag

Egy képregény próbálkozás, Mely öccsének szeretettel:)



Előjáték a majálishoz

A diszkó dobhártyaszaggató hangjai keverednek minden ismert trágársággal az ember- és olaj befedett Postás Standon. A stroboszkóp bevillogja a teret, egy srácot meg úgy fog le, hozzá megszólalásig hasonló barátja, hogy ne verjen össze egy másikat valami nevetséges okból. Kakaskodás kérem szépen. Meg 2008, Majális. Holnap jövök a részletekkel!

20080501

Crimson King +1

King Crimson - Court of the Crimson King



+ egy kis délutáni letargia.

Riport: Ballagás 2008

A szemüveges matektanár fontoskodva figyeli a vörös tégla épület előtt gyülekező ünneplőbe öltözött tömeget. Egy másodperc erejéig megvan bennem a késztetés, hogy oda menjek hozzá, és a tapintat legcsekélyebb megnyilvánulásával a hangomban megkérdezzem, hogy még most is kopaszodik e, vagy már kihullott a maradék haja is. De aztán inkább nem teszem, mivel nem éri meg az erőfeszítést.

Egy kicsit vegyülök, kezet fogok a régi tanárokkal, a régi barátokkal, akik mind lelkesen készülnek a nagy eseményre: idén megint ballagás van. Némi ironizálás következik a saját nemballagásomról, aztán magam is csatlakozom az engedelmes tömeghez, és az iskola hátsó udvarára sétálok a még mindig fontoskodó szemüveges matektanár irritáló parancsának engedelmeskedve. Elkezdődik az elegánsra szervezett szertartás, öregek, öregdiákok meg szülők, rokonok, barátok, és azok akik még nem ballagnak, csak koptatják az iskolapadot. Aztán ott vannak még a hozzám hasonló nosztalgiázók is, nekünk nincs meghívónk, de elég nagy dirrel-durral távoztunk ahhoz, hogy ez ne jelentsen gondot. Egy pillanatra valami különös társaság részének érzem magam, ahogy együtt járom végig az iskolát egy régi-régi ismerőssel.
Az iskolát az orgona, a parfümök és dezodorok és frissen mosott öltönyök és kosztümök illatkavalkádja teszi elviselhetetlenül füllesztővé a melegben. Körbe járok, néha fényképezem, és egyre csak azon gondolkodom, hogy vajon mi lett volna, ha nem úgy alakul ahogy.
Beszélgetni kezdek a valaha volt irodalom tanárommal, hogy mi történt az iskolában, közben elájul egy lány, de persze a show folytatódik, amíg hátul ápolják szegényt, én 2 emelet magasból klikkelek újra és újra, közben pedig díjakat oszt az igazgató. "Tudod nem kellett volna magántanulónak menned...neked az a nagy tragédiát hogy sehova se tartoztál igazán..húzódtak az évek, és ez itt nagyon nem ment de örömmel hallom hogy már minden rendben" mosolyog, én visszamosolygok, aztán nagyot nyelek mikor már nem rám néz, és arrébb támolygok, hogy ne előtte essek össze attól amit mond.
Aztán jön a ballagás, a régi arcok osztályról osztályra járnak, halkan énekelve a Ballag már a vén diák -ot. Páran csak komoly nehézségek árán férnek be az ajtón a karjaik között tartott kisebb virágoskertektől, én pedig mosolyogva fényképezem a régi barátokat, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, és azokat is akikkel rég nem találkoztam már. Minden arc egy emlék, egy történet. A múltam ballag el a szemem előtt, újra.
Haza felé sétálunk a húgommal, kigombolom az ingemet, és a változatosság kedvéért egy Kispál dalt énekelek.
"Mennyi mindent elrontottam...és mégis itt ülök a háztető a napon...hogy is van tovább?...mozgási pontban messze...biztos jön valaki hogy jöjjön ha gond van..nem érdekel!" - morgom, aztán elhallgatok Terka rosszalló pillantásával farkas szemet nézve. Elmúlt ez az év is.
A ballagók majd érettségiznek, és egy új korszak kezdődik az életükben. Kívánom nekik, hogy bontsák ki a szárnyaikat, és legyenek szabadok, majd én is csatlakozom hozzájuk, ha eljön az ideje. Végignézek magamon a tükörben...még a megalázottak is szép ruhába bújnak, motyogom, és igazán nagyon rosszul érzem magam, pedig őszintén örülök hogy minden rendben van.