20080331

Nyugodj le | Calm down

Az idejét se tudom, hogy mikor járkáltam utoljára úgy a városban, hogy nem A-ból B-be kellett eljutnom, hanem csak úgy andalogtam, anélkül hogy hajtott volna a tatár. Még szerencse hogy Zoli barátom hívott - köszönöm neki! - és kirázott a monitor(ok) elől. A túl sok munka káros az egészségre, és az iskolára, és mindenre, szóval részemről befejeztem. Majd akkor vállalok megint bármilyen munkát, ha megvagyok a sulival.




Munka: Ceglédi múzeum








20080329

Riport: Békejel Szentendrén

Ma délután hatkor kezdődik a Békejel nemzetközi rendezvénysorozat, immáron Szentendrén is, a Humendre, a Szentendrei humanista lap jóvoltából. Kinn vagyok, jelen vagyok, fotózok! Este jönnek a részletek!
Nem akartak lencsevégre kerülni.

A fesztivál évről évre megrendezésre kerül, ugyan úgy Magyarországon, mint világszerte. A célja, hogy rádöbbentsék a világ vezetőit, hogy a humanizmus, a tolerancia nem is olyan rossz dolog, sőt szükségszerű a világban. Máskülönben marad az embertelenség és egymás kihasználása.
Nekem mindezek mellett azért is szívügyem a rendezvény, mert az első bejegyzésem a tavalyi, Hősök Terén rendezett jelről szólt.
A résztvevők potom 600 forintért fáklyát vehetnek, és a kijelölt helyekre beállva hozhatják létre közösen a nemzetközivé vált békejelet. Beleborzongok a hetvenes évek szellemébe. Szinte Woodstock és „Peace!” életérzés!

Az üzenet mindenkinek szól

Ami tehát történt:

Erősen vacilláltam azon, hogy feltegyem e a cikket, mert valószínűleg beletaposok pár ember lelkébe… hogy ez sikerült e, azt majd eldöntik ők. Én azért remélem senkit nem taposok meg.

Sokan voltak

Este hat óra, Szentendre. Kisebb tömeg verődik össze a főtéren, a Hair zenéje szól, a járókelők között pedig egy részeg alkoholista kering valami nevenincs dalt énekelve. Látom, ahogy meglök egy srácot, az meg visszalök. 2008 Békejel.

Részeg volt

Tavaly ilyenkor a Hősök Terén éltem át a békejel élményét, amikor is a Honalapítók árnyékában meséltek nekünk a békéről, meg egymás elfogadásáról, a szeretetről, és hogy milyen utolsó szemét agresszor az USA. Tudom, hogy én vagyok túl cinikus, de nekem ez már akkor is ordítóan demagóg volt, pedig ekkora méretekben akkor hallottam először. De meg is mondta az egyik szónok: „Divat lett mostanában cinikusnak lenni!”

Ez a cinizmus kora

Másodjára, kisebb méretekben ugyan, de pont ugyanannyira fogtam a fejem, mert a szöveg, még ha még oly igaz is, semmit nem változott. Megmarad a keserű szájíz, igen ez szomorú, igen ezen változtatni kell, igen jobban kéne szeretnünk egymást, és egyébként az USA egy utolsó szemét agresszor. Na puff, mi van akkor? Mit tehetek én ez ellen? Majd valaki ráébred a Fehérházban a fáklyák illatától, hogy ez így nem lesz jó? Aligha.

Ők még emékeznek milyen volt régen

Megkérdeztem pár jelenlevőt, de még csak ötletük se volt hogy mi ez a fáklyás dolog, meg mi az a „Let the sunshine!”. Hiába a hetvenes évek nyom nélkül eltűnt, még ha Vietnám helyett van is nekünk egy Irakunk. Az a baj hogy ebből az egészből régen kiábrándultak az emberek.

Nem tudtak mit szólni, szóval beszóltak akinek tudtak. Nem volt jó ötlet.

Mikor nyolcvanas évek végén mindenki szinte egyszerre felébredt az LSD tripből, a szeretet dolog aktualitását vesztette, mi meg, az újkor szülöttei, a millenium gyermekei csak hírből ismerjük azokat a büszke korokat, amikor még a Road Movie szerű volt a világ. Mikor Forrest Gump nője az utcán gitározott, és akkor jöttek azok a hippik akikhez csatlakozott, és Jack Kerouac stílusában átutazták a nyugati parkot abban a vörös Caddilacban amit úgy szereztek valakinek a valakijétől. Na szóval a szabadság évei. Legalábbis Amerikában, mert itt simán csak lelőttek az elvtársak, ha egy békejelet tűztél a kabátodra. „And i Belive in God” énekli a névtelen katona.

Furcsa volt ezt Szentendrén látni, és azért örömteli

Ez jó zárómondat lehetne, de itt nem ér véget a történet. Mert bár demagógnak is látom ezt az egészet, hogy ez igazából senkit nem érdekel, és már rég megunták az emberek, hogy mindig Ghandival jönnek elő, meg Luther King, meg a többiek, mégis fájó a tény hogy mennyire aktuális az üzenet.

Gratulálok!

Mert bizony tényleg, akár merre nézel pusztítás van, egymást eszik az emberek, és ha nem marad meg a hit, hogy ezen változtatni lehet, akkor annyi. Ha kell ezekre az ezerszer elismételt mondatokra van szükség ezeregyedjére is! Inkább ezerszer hallgatom meg a Hair zenéjét, és kelek fel a földről és rázom le magamról a cinizmust, inkább hiszek ilyen „hülyeségekben”, mint a szeretet és az elfogadás, mint hogy feladjam az egyetlen értéket, ami megmaradt: hogy ember vagyok. Emberségesnek kell lennem.

Csak ez számít igazán!

Na ez egy jó kis humanista zárómondat.

Utóirat a cikket olvasó szervezőknek, akiknek sikerült elolvasniuk az ömlengésemet:
Ne vegyék magukra, ha rosszat mondtam. Ilyen szörnyű a stílusom. Túl sok Index.hu cikket olvastam. Mélyen egyet értek azzal, amit képviselnek.
Gratulálok a szervezéshez, a rendezvény összeszedettségéhez. A szentendrei békejel, bár méretében kisebb volt, mint a Pesti, értékében méltó hozzá, sőt!
Gratulálok, hogy sikerült összefogni Szentendrét egy kis jóérzésre! Mert szerintem mindenki jól érezte magát, és kapott egy szeletke megnyugvást. Egy kis reményt arra, hogy van tovább, érdemes élni, és van jó a világban, minden rossz ellenére.
Csak én vagyok ilyen lehetetlen alak.

GRATULÁLOK!

Szeretettel várom a jövő évi jelet. Akkor már talán optimistábban látom majd a dolgokat.

Munka: Ceglédi múzeum BETA


Alaprajzró, még nincs teljesen kész.

20080327

Alvás | Sleep

Brit tudósok azok, akik hosszú évek tudományos munkájával bebizonyítják, hogy aki sokat alszik, keveset van ébren.

Na mentem suliba:D
Addig is: http://brittudosok.blog.hu/
Itt olyanokról olvashattok, mint a Kávékóstoló gép és az orosz időgép. Igazi csemege


20080326

She's a Rainbow



She comes in colors everywhere;
She combs her hair
She's like a rainbow
Coming colors in the air
Oh, everywhere
She comes in colors

Szeretlek:)

20080325

Rajz | Draw

MadPerson. Mert egy őrült vagyok. Tényleg.
Ember

a kép alapjául ez fotó szolgált: http://www.fotozz.hu/fotot_megmutat?Foto_ID=160971

Revans

Aftershock



20080320

Akarsz a barátom lenni? | Do you wanna' be my friend?

Akarsz a barátom lenni? Ugye nem...mi se akarjuk igazán...és szerintem te se.


Öncélú művészkedés. Zöllök srácok, züllök... OMG most jutott eszembe hogy van aki ezt akár magára venné...nos NE TEGYE!! Ez senkinek nem szól!!

20080318

Placc | Hood

Szülinap



Több mint 10 000 látogatás, a Föld majd’ minden nagyobb országából, többek között az USA-ból, Kanadából, Angliából, Franciaországból, Spanyolországból…
Átlagosan napi 50-60 látogatás, ami felcsúszott már 100-ra is.
359 bejegyzés, és ennél jóval több fotó és grafika. Egy teljes év terméke. A blog ebben a pillanatban – 0.53-kor – született meg, azon elhatározással, hogy megmutassam ki vagyok, mit tudok, és mindenből mit adhatok nektek, olvasóknak.
Azt hiszem sikeresnek tudható a történet, ami még messze nem ért véget. Előttünk van még rengeteg másodpercnyi év. Rengeteg fotó, rajz, grafika, cikk és egyéb iromány.
Egy év alatt a blog szépen kifejlődött. Ahogy hallhatjátok duruzsol a zene, a képek gyönyörűen, Lightbox-al jelennek meg – még egyszer kösz Ervin! – és én is szép összefüggésekben – próbálok – írni, hála Pierre precíz kritikáinak.
Köszönöm hogy olvastátok, néztétek. Köszönöm, ha gondolkodtatok néha a képeken, és köszönöm az elismeréseket, kritikákat is amikből volt szép számmal. Remélem, velem maradtok továbbra is :)

20080317

Talpra magyar!




Egy kis képregény szösszenetem



Március 15., Büszkeség, Nemzet tudat. Mert magyarok vagyunk, és erre – akár mennyire is nem dívik - de büszkék lehetünk.

20080315

Március 15, HTML programming, meg ilyesmi

Hogy megkedveltem ezt a "meg ilyesmi" végződést! Olyan kis laza semmiség, de részemről mindig a sznob intellektualitás szimbóluma. "Szóval tudod jó fej, de nincs benne a dolgokban… tudod, művészet meg ilyesmi..." hangzott el egy jó barátom szájából, egy éve a Korzón, nyáron, sör közben. Hú de rég volt. Hú de nagyon baromira rég volt! Azóta eltelt pár másodperc, és mégis villanásnyi az egész. Időutazás a javából.

Dunakorzó

A hátul összefogott hajú fiú szorosabbra húzza maga körül a bőrkabátját és a Dunakanyart kémlelve arra gondol, bár tudná mit hoz a jövő. Kilábal e valaha a fogaskerekek szorítása közül, befejezi e az iskolát, talál e munkát. Kár ezen gondolkodni, mondta akkor, és inkább ivott még. A fényképező ott lógott a vállán, és borzasztó egyedül érezte magát a tömegben. Meg ilyesmi.



Szóval azóta eltelt egy csomó idő, és mégsem, mert nagyon gyorsan elszállnak a másodpercek. 18-án lesz egy éve, hogy elindult a blog. Kerek egy éve. Úristen, tényleg egy pillanattal ezelőtt volt, hogy egy hűvös, felhős nap után hazajöttem, leültem a gép elég és elkezdtem pötyögni a hülyeségeimet. Szép apránként duzzadt a dolog, talán valami fejlődés is van, ha másban nem, hát a technikában.

Ervinnel akkortájt barátkoztunk össze.

Van kajád?

Kicsöngetnek az utolsó óráról. A diákok kitódulnak a teremből, a tanár pedíg az óra után még jobban elbomlott büszkeségének morzsáival kisétál a teremből. Én rajzolgatok a padban, a nap pedig éles árnyékot rajzol a rotringomnak. Valami lényt rajzolok, de nem tudom mi lesz. "Van kajád?" hallom az ismerős hangot az ajtóból, a kezem reflexszerűen csúszik a táskámba. Az újbegyeimmel kitapogatom az alufóliát, majd hanyag mozdulattal Ervin felé nyújtom a szendvicset. "Akármibe le merném fogadni, hogy csak a kaja miatt jársz suliba..." vigyorgok rá. "Ja-ja-ja" mondja, ahogy csak ő tudja, és már tömi is a szájába a sonkás-sajos szendvicset. Aznap elmentünk a Dorotheába sörözni, mert már lehetett, aztán a Tabakban vettünk gumicukrokat és nem rendeltetésszerűen használtuk.

Mint észrevettétek, ha a képre kattintotok akkor nem úgy jön be mint eddig hanem egy nagyon király kis keretben. Na ezt Ervinnek kell köszönni, az ő HTML skilljeinek áldásos hatása. Én is nagyon szépen köszönöm!

Szimbólum

Március 15 van, az iskolai ünnepélyről lefelé sétálnak az unott arcú diákok a Kálvárián. Mikor az aljára érnek, meglátják azt a fura srácot a 10 d-ből, a nagy kabátjában, ahogy a porban fekve, fényképezőgéppel a kezében, ügyeskedik valamit. A bőrkabátja szétterül körülötte az aszfalton. Közelebb érve meglátják mit fotóz: a kavicsok között egy cigivel kiégetett kokárda. A srác felpillant.

- Egy picire idejönnétek? Kéne egy kis segítség. Kösz, oks, megtennéd, hogy rálépsz?

- Persze… motyogja egy lány meglepetten. Rálép a kokárda egyik sarkára – mi lesz ez?- Egy fotó. Azt szimbolizálja mennyire, nem érdekli az embereket ez az ünnep. Oks, megvan, kösz.

- Te valami művész lélek vagy? – a kérdésre a srác bizonytalanul elmosolyodik

- Az vagyok?


Vannak dolgok amik azóta sem változtak. Március 15 azóta is inkább csak papíron létezik, legalábbis a mi generációnknak, és én azóta is rendszeresen hülyét csinálok magamból a szent művészet nevében. Igaz a hajam most rövidebb, Nikon pedig egy kicsit ütött-kopottabb.

Melinda

Egerben sétálok. A tenyerem egy kicsit izzadt, és én még mindig izgulok. Oldara nézek, hogy biztos nem álom e, és tényleg fogom Melinda kezét, tényleg együtt vagyunk és ha odahajolok hozzá megcsókol e. Odahajolok, és megcsókol. Eltelik egy pár másodperc, míg a biztosság önbizalmat ad, de aztán megint felmerülnek az undok kétségek. Ilyen csodálatos nem lehet az élet! Megint megcsókolom hát a biztosságért, és Ő ugyan olyan gyengédséggel ér hozzám. Mosolyog, és megszorítja a kezem. „Szeretlek” súgom neki, és halkan visszasúg „Én is szeretlek.”

Eger eltűnik a felhőben, ami már magába szippantott mindent, ami valóságos. Csak ketten andalgunk, egy színes világban, és együtt álmodunk, boldogan. Igen, végre felhőtlenül boldogan.


Eljött a tavasz. Az igazi tavasz. A szerelemmel, és csodákkal teli áldásos jó idő ami valóra váltotta minden álmomat. Gondtalanul élveztük a friss levegőt, az év vége rémképe pedig bár közeledett, mégis csak valami valószínűtlen sötétség volt, amit majd könnyen átugrunk.

Bukás

„Nem érdekel. Megbuktatlak” – mondta a tanárúr, kopasz fején ott csillognak az izzadtság cseppek a fülledt tanteremben. Krizbó pedig láthatóan ideges. Reccsenés. Eltörik egy ceruza. Kisvártatva még egy reccsenés, ez a vonalzó volt. „A rohadt életbe tanárúr túl sokat küzdöttem hogy feladjam! Túl sokat áldoztam ezért, végre megvan a Francia jegyem. Ezt nem teheti!” Nyögi a srác…egy golyóstoll műanyag borítása adja meg magát a szorításnak. Mire reccsenve eltörik az is, Krizbó keze remeg.
„Ez engem nem érdekel. Nagyon sajnálom.” A tanár felkapja a könyveit. Aztán csak a ricsaj tölti be a folyosót, pár pillanatnyi hatásszünet után.
„Én építem ezt a k*a iskolát nem rombolom tanárúr!” ordítja Krizbó a folyosón, mint egy eszelős, magából kikelve, miközben a matektanár futólépésben megy a tanáriba. A padok és székek rendezetlenül szanaszét a teremben, szétdobálva, felrugdosva. A diákok szájtátva állják körül az ordibálókat. Lassan káosz kerekedik.
Krizbó 10 perc múlva mezítláb, ordítva rohan végig a folyosón, és térdre rogyva zokog reménytelenül, felváltva. Pierre ott ül egy széken, Krizbó rajzait lapozgatja, és talán csak ő érti mi történik. Az igazgató nő, és az iskola pszihológus döbbenten nézik mi történik.

- Azt hiszem, hogy be kéne mennünk egy terembe, hogy ne legyen botrány – mondja a hosszú hajú srác kicsit összeszedve magát.

- A botrány azt hiszem már megvolt – mondja elnézően mosolyogva az igazgatónő.

Eltelt egy év. A problémák megoldódtak. „…csendes, újra csendes.” Mondta Petőfi, és valóban. A forradalom, a lázadás lecsendesedett. Átvette a helyét a racionalitás, és a gondolat. Az önszabályozás, és az önuralom. Talán a beletörődés, de semmiképp se a kudarc. Mert szabad vagyok. Örökre szabad.

Wordpress

Néma hallgatásban sétálunk le a néprajzi lépcsőjén, az én nyakamban ott a d50, Pierre valami ismeretlen kifejezéssel az arcán néz körbe a városban.
Nem lehet ilyen a világ. Nem lehet hogy ez a valóság. Nem lehet, hogy nem vesszük észre…
Mi sem leszünk fotóriporterek azt hiszem… - mondjuk szinte egyszerre. Elsétálunk a parlament mellett, hunyorítva keressük a témákat.

Pár perccel később szóba elegyedünk egy fiatal lánnyal aki macskát sétáltat.

- Fotósok vagytok?

- Igen olyasmi. – mondja Pierre, szerény mosollyal

- Hát nagyon reméljük, igen. – felelem én is

- A képeket majd meg tudom nézni?

Igenlő válasz után megadjuk a blogok címeit. Tovább sétálunk a városban. Eltelik így egy pár óra. Beesteledik.
Az épülő hídnál vagyunk, Budakalászon, a kordonon kívül, és az építkezést fotózzuk, majd árnyékokat. A hosszú nap után végül Pierre apja visz minket haza, mivel az utolsó hév is elment már.
Hazafelé sétálok a macskakövön. Fáradt vagyok, és hideg van. És mégis ott a mosoly az arcomon: Nem vagyok egyedül. Vannak barátaim. Végre nem vagyok egyedül! Minden rendben lesz.


Szabadság

Novus. Egy fiatal lány, lábait felhúzva ül szomorúan a székben. Krizbó egy kicsit nézi, majd nagyon halkan, hogy csak a lány hallja, így szól:

- Az élet egy csoda. Hinned kell ebben, és élvezni minden percét. Elfogadni mindent, ami jön, mert úgy szükségszerű. Ahhoz hogy önmagad légy, ezeken mind át kell esned. Minden meg kell tapasztalnod, hogy a kellő pillanatban, mikor az életed eléri a célját, azt tedd, amit tenned kell. Erről szól ez az egész.

Vágjunk bele egy újabb másodpercnyi évbe.